Vozári Dezső: Kaland

Kint kása hullt, hó és eső vegyest,
villamosban álltunk, ő meg én, ketten,
rohant az aszfalt, utca, Budapest,
nem tagadom, randevúra siettem,

fejemet törtem szavakon, mesén,
a villamos csak csöngetett, szaladt,
nevessetek a vágy szerelmesén,
dobogott szívem a szvetter alatt,

és akkor ő, az úr, kivel a végzet
peron homályán így összedobott,
zsebembe nyúlt és szemembe nézett,
mert tolvaj volt, szomorú és kopott,

szemembe nézett, szégyenűlten, dúltan,
mert látta, látom, hogy miféle szarka,
én szégyenemben meg fülig pirúltam,
zsebem üres volt, kincs, se óra, tarka

bankó még egy se bújt meg oldalán,
szegény vagyok, kár, kár, de mit tegyek,
a villamosban akkor ott talán
először vágytam, hogy gazdag legyek.

Bámultuk egymást, hangtalan, fonák,
tolvajnak ő, költőnek én születtem –
és így mentünk még több megállón át
az estbehajló pesti szürkületben.

Nevischio cadeva, neve mista a pioggia,
nel tram, in due stavamo fermi, lui ed io,
filava Budapest, l’asfalto e la strada,
non lo nego, correvo ad un incontro.

sulle parole ci stavo già meditando,
il tram correva via scampanellando,
ridete pur’ sul innamorato desiante,
sotto il maglione mi batteva il cuore.

e lui, il signore, con cui il fato,
mi fece incontrare nella penombra,
guardandomi, frugò nella mia tasca,
era un ladro, triste e consunto,

mi guardò negli occhi pien’ di vergogna,
perché intravide che l’avevo notato,
son diventato rosso dall’umiliazione,
nelle mie tasche, ne averi, ne denaro,

non si celò neppure una banconota,
son povero, peccato, che posso fare,
là nel tram, forse, per la prima volta,
desideravo esser benestante,

ci guardavamo muti, lui come ladro
pietoso, ed io, nato come poeta,
la nostra via abbiamo proseguito,
a Pest, nel crepuscolo della sera.