Vozári Dezső: Aludni és felejteni

Ülök és írom ezt a verset és nem tudom, mivégre írom.
Vekkerórám vadúl ketyeg, a villany ég fáradhatatlan.
Későre jár éjfél után. Elaludt nélkülem a paplan.
S tollam nyomán szerényke légy fut el a tiszta ív papíron.

Szeretnék hinni angyalokban, vagy madarakban, vagy halakban.
Este és reggel s éjszakákon hívőnél tudnék hinni jobban,
mintha a tenger elcsitúl, haragja többé meg se lobban,
ha kell, megszakadni belé, de hinni porban és salakban.

Kezem a csillagokba ér fel, tüdőm viharral kél birokra.
Aludni és felejteni. Mélyen aludni, mint a medve.
Az ember jár, sír, feltalál, olykor vétkezni hívja kedve,
csak álma mélyén ég s világít az egyszerűség csipkebokra.

Sto scrivendo questa poesia, a che pro, non ho idea,
La sveglia ticchetta all’impazzata, la luce è accesa.
E’tardi ormai. Senza di me si addormentò la trapunta,
dietro la penna,corre un moschino sulla carta bianca.

Vorrei credere negli angeli, negli uccelli o nei pesci.
In tutte le ore del giorno, crederei più dei devoti,
come quando il mare si placa, la sua rabbia scema,
spezzarmi, ma credere nella polvere e nella feccia.

La mano tocca il ciel’, il polmone lotta con la burana.
Dormire e dimenticare. Dormire come fa l’orso.
L’uomo cammina, piange, s’inventa, a volte pecca,
e nel suo sonno, la rosa canina illumina la speranza.