Szenvedéstörténet (Hungarian)
I.
Kétévesen a kismacskám
fejét egy kővel eltaláltam;
nyitott kanálisba szédült.
Hallottam, hívott, nyávogott.
Először dobtam életemben.
Sírtam nagyon. Belázasodtam.
Nem az, hogy rossz vagyok.
Később, hogy fáj a hús,
izom szakad, ín túlfeszül,
erős a bőr, nehéz átszúrni,
nem az, hogy megütöttek,
tágra nyílt a rebbenéstelen
szem beteges gyûlölettől,
hideg gyanakvás beton-
roncsok közé tuszkolt,
nem az, hogy a hegyoldal
lecsúszott épp előttem
alattomos robajjal, nem,
hogy a Tom rám emelte forgó-
táras revolverét, s lőtt is
mellém a falba s nevetett,
hogy lökdöstek, mint csont-
golyót zöldposztós asztalon,
II.
hanem hogy – s beláttam –
érthetetlen, milyen s miért
vagyok; el is fogadtam: úgy
kellene, ahogy a többiek;
de nem ment, s nem tudom
azóta se; ezt büntetik – jó,
és végül megnyugodtam.
Mert ha hó hull, mindig fehér.
Ügetnek gyönyörû lovak,
s dúdolnak is félhangosan.
Minden kannának van füle.
Kisfejszével aprítom a gallyat.
Ha létrád van, de csak
ereszig ér, ég felé lépegetsz.
És nézni úgy kell, mint
a láng, de szemhunyástalan.
S minél inkább mindenki
vagy, annál jobban magad.
Nyitott tenyérrel élj.
S merítsd meg óriás-
forgáshoz krétaporban.
Uploaded by | Cikos Ibolja |
Source of the quotation | http://www.jelenkor.net/ |
|
Storia d’una sofferenza (Italian)
I A due anni, con una pietra, avevo colpito la testa del mio gattino; svenendo è caduto dentro un canale aperto. Lo sentivo, mi chiamava, miagolava. Era la prima volta nella mia vita, ad averlo fatto. Avevo pianto tanto. M’è venuta la febbre. Non, perché io sia cattivo. Più tardi, che duole la carne, si strappa il muscolo, si tende il tendine, la pelle è forte, è difficile bucarla, non perché, mi abbiano colpito, e l’occhio senza batter ciglio si sia spalancato dal odio morboso, il sospetto freddo mi costrinse tra i rottami di calcestruzzo, non perché, la fiancata della montagna sia franata con un fragore subdolo proprio davanti a me, non perché, Tom abbia puntato su di me la sua rivoltella a tamburo, e abbia pure sparato nel muro, vicino a me e rideva, mentre mi spintonarono, come una palla di biliardo sul tavolo verde, II ma perché – e ammettevo – è incomprensibile, per come sono e perché esisto: l’avevo accettato: bisognerebbe far come tutti gli altri; ma non riuscivo, e non ci riesco neppure da allora; questo è punito – bene, e infine mi sono tranquillizzato. Perché se cade la neve, è sempre bianca. Cavalli stupendi trottano, e canticchiano a mezza voce. Tutte le brocche hanno manico. Con l’accetta sminuzzo i ramoscelli. Se hai la scala, ma solo fino la gronda arriva, verso il cielo t’incammini. E bisogna guardare come la fiamma, ma senza battere ciglia. E quanto più sei tutti quanti, tanto più sei da solo. Vivi col palmo aperto. E per far la ruota gigante immergilo nella polvere di talco.
|