Vasadi Péter: A semmi partján

Látom, öreg, nem megy
se így, se úgy.
Nézz körül, most
éppen hol időzöl.
Ezt mormogod: a jót
sem szabad akarni?
Azt talán legkevésbé.
A sok futkosó észlény
milyen szívesen félreérti:
ez átkozódik… Fenét:
érintette a lényeget.
A természetes átlag-állomány
a rossz. Összemaszatolva
elkent s kenődő jelzőkkel.
Sugártalan mocsár.
Hiába szobrozik, inog.
Próbál föltornyosulni,
mégis vastagon szétfolyik.
Nyakáig benne fuldokol a jó.
Itt-ott egy halfejecske.
Képes kitartón fulladozni.
Halfarka ver alul, olykor
puhán, olykor keményen.
S váratlanul, mint durva
pirkadat, a rossz kiszárad.
A feneket légszomjas halak
ezüstszőnyege borítja be.
Végre megértik:
nem a tüdő, a levegő az úr.
Ugrálva lélegeznek.
 

Vedo vecchio, che non va,
ne così ne cosà.
Guardati intorno,
proprio là dove or’ ti trovi.
Stai borbottando: neppure
il bene si può volere?
Forse quello il meno di meno.
I tanti intellettuali scorrazzanti
fanno presto a fraintendere:
sta imprecando…cribbio:
aveva toccato la sostanza.
La naturale composizione media
è scadente. Impastato
con aggettivi spalmati e spalmabili.
Palude senza raggi.
Invano sta fermo, traballa.
Prova ad accavallarsi, eppure
si spande in uno spesso strato.
Il bene s’affoga dentro.
Qua e là una testolina di pesce.
Persiste nel volersi affogare.
Sotto, coda di pesce sbatte, a volte
morbido a volte duramente.
E all’improvviso, come albore
brusco, il male s’essicca.
Il fondo è ricoperto d’un tappeto
di boccheggianti pesci d’argento.
Finalmente lo comprendono:
non è il polmone, è l’aria il padrone.
Respirano saltellando.