Vas István: Etruszk szarkofág
Etruszk szarkofág (Hungarian)Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúujjú lába, ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző keskeny, rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra intene? Kinek? Minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú kéz? Mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És persze, azt sem tudom, kik ezek. Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e, amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat, mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt. Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és alvilágon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de jól esik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült vagy szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és gyönyörű életüket ezek a házasok. És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek? Azok a híres halálközösülések? Hol vannak? Seholse látom, bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld alakzatai között, csak az életet, és benne az alvilági szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a nevetés. Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz – de kivel? ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi – ez nem látszott a másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor – és nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel, és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét veszítet, saját elfáradt eszüket, az értelemtől megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál gőzeibe omló, szegény becsapott nemzedék. De azt a borzongató mesét itt se – sehol se találom: villog a Veii Apollo, a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt lábú is előre lép – nevetve túllép a halálon, ahogyan velem szembenéz. Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el, kíváncsiság! És még tovább! Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl. S ha másunk nem s másutt nem, ha már nem leszünk, hát valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És fütyülünk, fütyülünk a halálra.
|
Etrurski sarkofag (Serbian)Šta je elegantnije, ne znam: tanka, izdužena, moderna cipela žene ili vitka, izdužena noga, zasvođeni tabani muškarca? Ispod okruglog šiljatog šešira do sredine leđa začešljane, uredne ženske lokne ili iste pletenice iznad izduženog, bradatog lica muškarca? Ni to ne znam, šta drži poluotvorena ruka žene ili je samo kolebljivo podignuta kao da za oproštaj maše? Kome? zašto? Od čega se oprašta ta krhka, izdužena ruka? Za što ta lepa žena pomalo omamljeno gleda? I naravno ni to ne znam, ko su oni. Samo to znam da žena na laktovima lenčari, naslanja se na gola prsa muža i grli ga, ljubav udružena sa sretno izabranim životom zrači iz crvenog kamena: tako su ili tako bi živeli kao što sam ja hteo s tobom. Da li su bili takvi, tako mladi kad su umrli? Ili je to bio trenutak večnosti o čemu su maštali? Šta mi znamo o značenju njihovog u likove obučenog nemuštog govora? Ili sam ja možda isti sa vlastitom utvarom? Biće da su tako hteli prikazati sebe kada već dospeju ispod crvenog kamena, pretvoreni u pepeo. To nije hrišćanski sarkofag, željeno ili dostignuto spokojstvo, nije latinska disciplina na rimskim humkama: ljubav je to šta svaku sudbinu i podzemlje ulepšava. Mnogim postavkama se može rešiti smrt, isprobao sam nekoliko teza ali u staračkim danima prija sadašnjost, koja ne pita odakle smo i kuda smeramo: nema ništa što bi više vredelo od našeg života, znanja i dela, to je jedini smisao i uzvišena pustolovina našeg bivstvovanja i sve ostalo je zaslepljeni ili zaslepljujući nerazgovetni govor, jer gde je to znamenito etrursko bunilo što se sa smrću venčava? Tek jedno drugo i krasan život voli taj bračni par. A ta velika etrurska tajna o čemu se toliko govori? Gde je to znamenito spajanje sa smrću? Nigde ne vidim. Gde god se okrenem nadgrobni spomenici, vaze i crteži, žarena zemaljska obličja, samo život vidim i u njemu naravno nemani iz podzemlja, jer moćna je smrt. Ali veličanstvenije je izigrati smrt i nema lepše teze od smeha. Kao što se smeje i Vejov Apolon koji se suočava – ali s kim? to nisam slutio, sa mnom koji ga motri – iz kopija se to nije videlo, to ni jedan profesor nije napisao – i smeši se sjajnim, čarnim očima, ispucalim bojama. Smehom kurjaka se smeje u svet, ali to nije samrtni zov naslućivanja, to nije trulo isparavanje što su iz kvarnih ostataka znali smešati u mojoj mladosti probisveti i neznalci samrtnih mitova kojima je bezutešno dosadila neprolaznost upornog rada, oni koji su izgubili nektar vlastitih izmorenih, isušenih umova, koji su od razuma čemer dobili, koji su u sve sumnjivijem mlinu mleli, u samrtno isparavanje klonulo, prevareno, osiromašeno pokolenje. Tu jezivu priču ni ovde – nigde ne nalazim: sjaji Vejov Apolon, i s tamnim obrazima svetlost isijava, za život stvorena, otpala noga napred korača – suočavajući se sa mnom, osmehnut zakoračuje preko smrti. Ako se suočavam s njim. Da, samo videti, videti! Uvek gledati! Još uvek sam radoznao, interesuješ me stari i novi i noviji živote, svete! Samo onaj zna koji vidi. Ne napuštaj me, znatiželjo! Samo dalje! Da još uvek gledam, da još uvek vidim! I pouzdati se u tebe! I ne verovati nikakvoj utvari, samo vlastitim očima! Tako mi je trebao taj etrurski sarkofag i njegovo značenje! Nada da ćemo sve što odnekud protiv nas krene i predodređeno je za pobedu, ipak na nogama izdržati. I neću izgubiti veru. I smeje se onaj, koji se zadnji smeje. I čuvajmo život dokle god je moguće, možda i nešo duže. I ako ništa drugo i nigde drugde, kada nas više ne bude, neka se naša isušena lobanja smeje iz dubine. I briga nas, briga nas za smrt.
|