This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vörösmarty Mihály: Schön Ilonka (Szép Ilonka in German)

Portre of Vörösmarty Mihály

Szép Ilonka (Hungarian)

1
A vadász ül hosszu méla lesben,
Vár felajzott nyílra gyors vadat,
S mind fölebb és mindig fényesebben
A serény nap dél felé mutat.
Hasztalan vár; Vértes belsejében
Nyugszik a vad hűs forrás tövében.

A vadász még lesben ül sokáig,
Alkonyattól vár szerencsejelt:
Vár feszülten a nap áldoztáig,
S ím a várt szerencse megjelent:
Ah de nem vad, könnyü kis pillangó
S szép sugár lány, röpteként csapongó.

"Tarka lepke, szép arany pillangó!
Lepj meg engem, szállj rám, kis madár;
Vagy vezess el, merre vagy szállandó,
Ahol a nap nyúgodóba jár."
Szól s iramlik, s mint az őz futása,
Könnyü s játszi a lány illanása.

"Istenemre!" szóla felszökelve
A vadász: "ez már királyi vad! "
És legottan, minden mást feledve,
Hévvel a lány nyomdokán halad.
Ő a lányért, lány a pillangóért,
Verseneznek tündér kedvtelésért.

"Megvagy!" így szól a leány örömmel,
Elfogván a szállongó lepét;
"Megvagy!" így szól a vadász, gyönyörrel
A leányra nyújtva jobb kezét;
S rezzent kézből kis pillangó elszáll;
A leány rab szép szem sugaránál.

2
Áll-e még az ősz Peterdi háza?
Él-e még a régi harc fia?
Áll a ház még, bár fogy gazdasága
S telt pohárnál űl az ősz maga.
A sugár lány körben és a vendég;
Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért,
A kupák már felvillantanak,
Ősz vezére s a hon nagy nevéért
A vén bajnok könyei hulltanak;
Most könyűi, vére hajdanában
Bőven omlott Nándor ostromában.

"Húnyt vezérem ifju szép sugára"
Szól az ősz most "éljen a király!"
A vadásznak vér tolúl arcára
S még kupája illetetlen áll.
"Illetetlen mért hagyod kupádat?
Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat."

"Mert apád én kétszer is lehetnék
És ha ittam, az nincs cenkekért;
Talpig ember, akit én említék,
Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!"
S illetődve s méltóság szemében,
Kél az ifju, tölt pohár kezében:

"Éljen hát a hős vezér magzatja,
Addig éljen, míg a honnak él!
De szakadjon élte pillanatja,
Melyben attól elpártolni kél;
Egy király se inkább, mint hitetlen:
Nyűg a népen a rosz s tehetetlen."

S mind zajosban, mindig hevesebben
Víg beszéd közt a gyors óra ment.
A leányka híven és hivebben
Bámulá a lelkes idegent.
"Vajh ki ő, és merre van hazája? "
Gondolá, de nem mondotta szája.

"Téged is, te erdők szép virága,
Üdvözölve tisztel e pohár!
Hozzon isten egykor fel Budába;
Ősz apáddal a vadász elvár;
Fenn lakozva a magas Budában
Leltek engem Mátyás udvarában."

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva
Inti őt a kürthang: menni kell.
Semmi szóra, semmi biztatásra
Nem maradhat vendéglőivel.
"Emlekezzél visszatérni hozzánk,
Jó vadász, ha meg nem látogatnánk."

Mond szerényen szép Ilonka, állván
A kis csarnok végső lépcsején,
S homlokán az ifju megcsókolván,
Útnak indúl a hold éjjelén.
S csendes a ház, ah de nincs nyugalma:
Fölveré azt szerelem hatalma.

3
Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.

S van tolongás s új öröm Budában:
Győzelemből várják a királyt,
Aki Bécset vívó haragában
Vérboszút a rosz szomszédon állt.
Vágyva néz sok hű szem ellenébe:
Nem vidúl még szép Ilonka képe.

"Hol van ő, a nyájas ösmeretlen?
Mily szerencse fordúlt életén?
Honn-e, vagy tán messze költözötten
Jár az őzek hűvös rejtekén?"
Kérdi titkon aggó gondolattal,
S arca majd ég, majd szinében elhal.

S felrobognak hadvész-ülte képpel
Újlaki s a megbékült Garák.
S a király jő, fölség érzetével
Környékezvén őt a hős apák.
Ősz Peterdi ösmer vendégére,
A király az: "Áldás életére!"

"Fény nevére, áldás életére!"
Fenn kiáltja minden hű ajak;
Százszorozva visszazeng nevére
A hegy és völgy és a zárt falak.
Haloványan hófehér szobornál
Szép Ilonka némán és merőn áll.

"A vadászhoz Mátyás udvarában
Szép leánykám, elmenjünk-e hát?
Jobb nekünk a Vértes vadonában
Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád."
Szól az ősz jól sejtő fájdalommal,
S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot
Elhajolni belső baj miatt,
Úgy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt.
Társasága lángzó érzemények,
Kínos emlék, és kihalt remények.

A rövid, de gyötrő élet elfolyt,
Szép Ilonka hervadt sír felé;
Hervadása líliomhullás volt:
Ártatlanság képe s bánaté.
A király jön s áll a puszta házban:
Ők nyugosznak örökös hazában.

1833



Schön Ilonka (German)

1
Lauernd sitzt der Jäger und versonnen,
hofft für seinen Bogen schnelles Wild,
immer höher und in Gold versponnen
zeigt nach Süden schon der Sonne Bild.
Doch vergebens: an verborgner Stelle
ruht das Wild sich aus an kühler Quelle.

Lange sitzt der Jäger auf der Lauer;
in der Dämmrung kommt ein Zeichen oft,
harrt des ganzen Sonnenbogens Dauer.
Da erscheint das Glück, das er erhofft:
Ach, kein Wild, des Falters leichte Schwinge,
und ein Mädchen folgt dem Schmetterlinge.

"Bunter Falter, Schmetterling, so golden!
Komm und sitz auf meinen Händen still;
führ mich auch, wenn du es willst, zur holden
Sonne, die schon untergehen will."
Sagt's und eilt so, wie die Rehe ziehen,
leicht und zärtlich ist des Mädchens Fliehen.

"Gott!" Auf springt der Jäger wie besessen,
"Königlich ist dieses Wild!" Und er
eilt beflügelt gleich und selbstvergessen
diesem schönen Mädchen hinterher.
Jäger, Mädchen, Falter - um die Wette
schließen sie des reinen Scherzes Kette.

"Hab ich dich!" Das Mädchen ruft's voll Freude,
und sie hascht den bunten Schmetterling.
"Hab ich dich!" Der Jäger fängt die Beute,
wie er niemals eine schönre fing.
Und das Mädchen läßt den Falter fliegen,
sich vom Strahl des schönen Augs besiegen.

2
Steht wohl noch Peterdis Haus, des stolzen
Kriegers, wird er noch am Leben sein?
Ja. Doch seine Habe ist geschmolzen,
und beim Becher sitzt der Greis allein.
Sitzt das Mädchen mit dem Gast zusammen,
hell in seinen Augen brennen Flammen.

Für Hunyadi, aller Knechtschaft Rächer,
für der Heimat unvergeßnen Sohn,
funkelte schon immer hoch der Becher,
fiel des alten Kämpfers Träne schon;
heut die Tränen - einst das Blut vergossen
dort bei Belgrad mit den Kampfgenossen.

"Meines toten Feldherrn Sprößling, lange
leb der König!" spricht der Greis gerührt.
Doch dem Jäger steigt das Blut zur Wange,
und sein Humpen steht noch unberührt.
"Warum steht dein Humpen auf der Stelle?
Nimm ihn, Sohn, und folg dem Vater schnelle.

Zweimal könntest du mich Vater nennen,
und für Schufte tränk ich nicht so gut;
doch ein Mann ist jener, den wir kennen,
niemals schändet er solch Heldenblut!"
Würdig steht der Jüngling, um mit Beben
den gefüllten Becher zu erheben.

"Den du eines Helden Sproß geheißen,
leb, solang er lebt fürs Vaterland!
Doch sein Lebensfaden soll zerreißen,
ist er je der Heimat abgewandt;
denn ein König, bös und ohne Würde,
ist ein Lump und seines Volkes Bürde."

Immer lauter, schneller ging die Stunde
unter ständigem Gespräch dahin.
Und begeistert an des Fremden Munde
hing das Mädchen mit erglühtem Sinn.
Wer wohl mag er sein, wo mag er leben?
Dachte sie und konnt nicht Antwort geben.

"Du, der Wälder schöne Blume, klingen
soll für dich der Becher fort und fort.
Mög dich Gott dereinst nach Buda bringen,
wartend findet ihr den Jäger dort;
denn in Buda, in dem hochgelegnen
Hof des Königs sollt ihr mir begegnen."

So nimmt Abschied er aus ihrer Mitte,
Hörnerklang ruft ihn zu seiner Schar,
auf kein gutes Wort, auf keine Bitte
kann er bleiben, wo zu Gast er war.
"Wisse, Jäger, unsre Tür steht offen,
auf Gastfreundschaft kannst du hier stets hoffen",

spricht bescheiden Schön Ilonka, züchtig
sucht sie auf der letzten Stufe Halt,
auf die Stirne küßt der Mann sie flüchtig,
wandert dann durchs Mondlicht in den Wald.
Still ist nun das Haus, doch ohne Frieden
bleibt die Liebe, von der Ruh gemieden.

3
Bald Peterdi mit der reizend holden
Enkelin macht sich nach Buda auf;
staunend geht er diesen Weg, und golden
steigt vor ihm ein neues Land herauf.
Doch das Mädchen denkt nur an die Stunde,
die ihr bringt vom Jäger frohe Kunde.

Und in Buda: Freude, Festgepränge,
heute kehrt der König heim vom Sieg,
mußt in seinem Zorne Wien bedrängen,
Rache übte er in seinem Krieg.
Manches Herze klopft vor Freude schneller.
Doch Ilonkas Auge wird nicht heller.

Wo ist er, der Freundlich-Unbekannte,
welche Wendung bracht ihm sein Geschick?
Ist er fern? Ist er im Heimatlande?
Sucht im Wald er bei der Pirsch sein Glück?
Und so bangt sie sehr nach einem Zeichen,
schwankend vom Erröten zum Erbleichen.

Und mit kriegerischen Mienen reiten
Ujlaki, die Garas, nun versöhnt.
Und der König kommt, den sie begleiten,
den die Heldenväter einst gekrönt.
Und der Greis erkennt: Dem er begegnet,
ist Matthias - "Und er sei gesegnet!"

"Glanz soll, Segen auf sein Leben fallen!"
Jeder ruft den Namen auf einmal,
hundertfach hört man ihn widerhallen
in den Mauern, über Berg und Tal.
Schön Ilonka steht in bleichem Schrecken,
möchte stumm und eilig sich verstecken.

"Nach dem Jäger bei Matthias sehen,
schönes Töchterlein, was soll's, wozu?
Laß uns wieder in die Wildnis gehen;
Unser kleines Heim dort gibt uns Ruh."
So der Greis, er kennt der Leiden Maße.
Heimwärts geht das Paar die Kummerstraße.

Hast du eine Blume einst gesehen,
die sich beugt in unbekanntem Leid:
So, in Furcht vor allem Weltgeschehen,
welkt Ilonka hin lang vor der Zeit.
Liebe glüht in ihr durch leere Stunden,
aber jede Hoffnung ist geschwunden.

Lilie, früh dem Welken preisgegeben,
Bild der Unschuld und der Traurigkeit:
Voller Qual ging hin ein junges Leben,
schön Ilonka war zum Tod bereit.
Als der König kommt, steht leer das Haus:
Beide ruhn sie in der Heimat aus.




minimap