Gondolatok a könyvtárban (Hungarian)
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nem ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt! 1844 |
Pensieri nella biblioteca (Italian)
Rifletti, dove entri ora, studioso,
Sui stracci, dall’umanità gettati,
Con lettere cupe, come la notte
Invernale, è vergata l’atroce lezione:
“Mentre per una vita in miseria nascono
In milioni, qualche migliaio potrebbe
Aver la salvezza sulla terra, se sapesse
Usare la mente divina e emozioni
Angelici per i propri giorni di vita.”
Perché ‘sto pattume? Per pascolarci
Sopra come le pecore sull’erba? Perder’
La giornata sazi di scienza vanesia?
Il giorno di Dio! la vita della nazione?
Perché ‘sto pattume? riconosco tutti
Peccati dall’odore dell’uomo animale.
Su questo foglio c’è scritto la virtù,
Ma un tempo era la veste del brigante.
E di là? I giorni felici dell’innocenza,
Sull’abito strappato di una verginella,
O sulla vestaglia d’una meretrice irata.
E qui la legge – sulle fogli d’un libro
Reso bianco, fatto con i vestiti dei
Ribelli sanguinari, giudici falsi e tiranni.
Qui i segreti delle macchine e dei numeri!
Ma coloro, che i vestiti hanno logorato,
Per trasformarli in libri belli un giorno,
Loro son fuori questione: vorticano in
Eterno nella spira della miseria, inseguite
Dal Vento furioso, sulla ruota di Issione.
Sul letto del folle, testa saggia sogna;
L’astronomia misura i mondi sui
Cenci di una mendicante cieca:
Mondo e cecità su uno scadente foglio!
Le vesti dei prigionieri e vili mutati
In libro, ora la libertà e l’era eroica
Racconta in esso la grande storia.
Fedeltà, l’amicizia favoleggiano sul fogli
Fatti dai panni dei infami traditori.
“Ovunque ‘sta terribile menzogna!”
L’immagine mortuario del foglio
Pallido, fanno dannare le lettere vergate.
Stracci dei paesi! Tuo nome è biblioteca,
Ma dov’è il libro che porta alla meta?
Dov’è la felicità della parte più grande?
Sarà avanzato il mondo grazie ai libri?
Avanzava, e la scoria dei suoi popoli
Gloriosi diveniva sempre più orribile,
E il petto dell’uomo furioso alitava
Pestilenza sulla famosa nazione.
Dobbiamo dunque abbattere ciò, che nei
Millenni, la mente umana aveva creato?
Le opere dei saggi, dei poeti, e tutto
Quel, che il tempo aveva estratto dalla
Miniera dell’oro dell’esperienza?
Quante anime luminose si son immolate,
Vegliate presso le rovine del cuore
Ardente, per dar forza e consolazione
Ai suoi compagni afflitti e smarriti.
Gli eroi del merito non riconosciuti,
Coloro – che dopo la loro morte,
Quando non costava più niente –
Il mondo infame con la meschina
Riconoscenza incominciò ad adorare,
Martiri delle idee esaltanti, tutti
Insieme ai mercanti dei stracci,
Queste teste noiose – con i cuori putridi,
Con gli istruttori delle passioni malefici,
Loro tutti insieme – i buoni a causa dei
Cattivi – sul falò devono incenerirsi?
Oh no, no, quel, che dissi, era dolore,
Che la fatica di tante anime risolute,
Tante menti lucidi, non possono salvare
I figli del fango dal sprofondamento!
La terra malapena possiede, nel
Mezzo del deserto, un piccolo angolo,
Un pezzo di terra fiorita, dove il nome
Dell’uomo è il valore più grande,
Dove i diritti della creazione son
Attribuito come eredità “all’uomo.”
Eccetto coloro, che son nati neri,
Loro son considerati bovini da questi
Illustri, e frustano l’immagine di Dio.
Eppure – eppure bisogna sforzarsi.
Uno spirito nuovo apre strada verso alto,
E nelle anime spalanca novi orizzonti:
Innestare sentimenti più puri nelle
Razze rozze, idee più fruttuose,
Che infine s’abbraccino nei cuori,
E regni la verità e l’amore.
E nella sua casupola anche l’ultimo
Plebe possa dire: non sono solo!
Ho dei fratelli, diversi milioni,
Io li difendo, loro difendono me.
Destino, io non ti temo, qualsiasi
Cosa tu voglia, io non m’arrendo.
Deponiamo con diligenza certosina, ciò
Che nelle ore dell’estro crea la mente.
E se tutte le pietre son ammassate,
Costruiamo il Babele dell’era nuova,
Finché sarà alto come le stelle,
E quando avremo guardato dentro
Il paradiso, ascoltato musica angelica,
Ogni goccia del nostro sangue umano
Ferve dalla fiamma del piacere elevato,
Disperdiamoci come i popoli antichi,
Ricominciamo a tollerare e imparare.
È questo il destino, non avrà mai fine?
Nessun fine prima che s’estingua la terra,
E i suoi figli viventi non diventano pietre.
Cos’è il nostro compito sulla terra? Lottare
E dare linfa ai desideri delle nostre anime.
Siam uomini, figli della terra e del cielo.
L’anima nostra sono le ali, che ci elevano
Al cielo, ma noi invece di tendere all’insù,
Ci annoiamo, e come uccelli ignobili
Vivacchiamo nel fango della pestilenza?
Cos’è il nostro compito sulla terra? lottare
Secondo le nostre forze per nobili obiettivi.
Davanti a noi è il destino d’una nazione.
Se l’avremo estratto dall’abisso profondo,
E presso lo spirito combattivo abbiamo
Raggiunto il punto più alto acessibile,
Potremmo dire tornando alla polvere dei
Nostri avi: grazie vita! per le tue benedizioni,
È stato divertente, lavoro degno d’un uomo!
1844
|
