A vén cigány (Hungarian)
Húzd rá cigány, megittad az árát, Ne lógasd a lábadat hiába; Mit ér a gond kenyéren és vizen, Tölts hozzá bort a rideg kupába. Mindig igy volt e világi élet, Egyszer fázott, másszor lánggal égett; Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Véred forrjon mint az örvény árja, Rendüljön meg a velő agyadban, Szemed égjen mint az üstökös láng, Húrod zengjen vésznél szilajabban, És keményen mint a jég verése, Odalett az emberek vetése. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Tanulj dalt a zengő zivatartól, Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, Fákat tép ki és hajókat tördel, Életet fojt, vadat és embert öl; Háború van most a nagy világban, Isten sírja reszket a szent honban. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Kié volt ez elfojtott sohajtás, Mi üvölt, sír e vad rohanatban, Ki dörömböl az ég boltozatján, Mi zokog mint malom a pokolban, Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, Vert hadak vagy vakmerő remények? Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Mintha ujra hallanók a pusztán A lázadt ember vad keserveit, Gyilkos testvér botja zuhanását, S az első árvák sirbeszédeit, A keselynek szárnya csattogását, Prometheusz halhatatlan kínját. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. A vak csillag, ez a nyomoru föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája, Mely egy uj világot zár magába. Húzd, ki tudja meddig húzhatod, Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: Sziv és pohár tele búval, borral, Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal. Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, Lesz még egyszer ünnep a világon, Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg ujra lelkesedve, Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel ujra a vonót, És derüljön zordon homlokod, Szűd teljék meg az öröm borával, Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. 1854 |
Der alte Zigeuner (German)
Spiel, Zigeuner, hast den Lohn vertrunken, laß vergebens baumeln nicht das Bein! Was sind Sorgen wert bei Brot und Wasser? Füll dazu den Humpen dir mit Wein. Stets war dieses Leben so auf Erden: Einmal Frost wollt's, einmal Flamme werden. Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt, wann der Bogen dir zur Krücke wird; Herz voll Kummer, Becher voller Wein, spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein! Wallen soll dein Blut, so wie der Wildbach, laß das Hirn in deinem Schädel schüttern, laß die Augen brennen wie Kometen, laß die Saiten ungestüm gewittern, hart wie Hagelschlag im Sommerlichte, der die Menschensaaten macht zunichte. Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt, wann der Bogen dir zur Krücke wird; Herz voll Kummer, Becher voller Wein, spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein! Stimm ins Lied des Sturms ein, wie er auffährt, wie er brüllt und jammert, weint und wimmert, Wild und Menschen tötet, Leben abwürgt, Bäume ausreißt, Schiffe ganz zertrümmert. Krieg ist wieder tobend aufgestanden, Gottes Grab erbebt in heiligen Landen. Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt, wann der Bogen dir zur Krücke wird; Herz voll Kummer, Becher voller Wein, spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein! Woher kam der Seufzer, zag, verhalten, was will dieser Schrecken, dieses Jagen, und was hämmert am Gewölb des Himmels? Mahlen Höllenmühlen diese Klagen? Träume, Engelsturz, geschlagne Heere, sucht ihr Hoffnung in der wüsten heere? Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt, wann der Bogen dir zur Krücke wird; Herz voll Kummer, Becher voller Wein, spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein! Als ob wieder des empörten Menschen wildes Keuchen in der Wüste klänge, niedersauste Brudermörders Keule, schwelln der ersten Waisen Grabgesänge; und wir hörn des Geiers Flügelschlagen und, unsterblich, des Prometheus Klagen. Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt, wann der Bogen dir zur Krücke wird; Herz voll Kummer, Becher voller Wein, spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein! Dieser blinde Stern, die Elendserde, mag sich drehn in tödlichen Gewässern, und in Sünden, Unflat, falschem Prunk soll endlich sie ein Feuersturm verbessern. Dann erst mag die Arche Noah kommen, einer neu entstandnen Welt zu frommen. Spiel, wer weiß, wie lang die Saite schwirrt, wann der Bogen dir zur Krücke wird; Herz voll Kummer, Becher voller Wein, spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein! Spiel! Doch warte - laß die Saiten ruhen: Einmal wird ein Feiertag noch werden, wenn des Sturmes letzte Wut ermattet, Zwist im Kampf vergangen ist auf Erden, dann spiel auf, Begeisterung zu erneuen, daß die Götter selber sich dran freuen. Wenn die Stirn sich endlich glätten kann, dann erst setz den Bogen wieder an, füll dein Herz sich mit der Freude Wein, spiel, Zigeuner, laß die Sorgen sein!
|