Tőzsér Árpád: Striebro (Ezüst in Slovak)

Esterházy Péter halálára

Mért hallgatnak a dóm királyokat
köszöntő s gyászoló harangjai?
Király halt meg, a létezést tapintó
szavak, segédigék egyedura!
Nyelve világok mondattana volt.

Emlékszem pozsonyi útjaira…
Ötvenéves, épp a Harmóniá…-t
írja – Donnernek is Édesapám,
az esztergomi érsek állt modellt,
azaz ült a lován – mondja a dómban.

Hatvanévesen Daniel Fischer
szlovák festővel együtt ünnepel,
az is pont hatvanéves. És közös
még bennük az imaginárius
szám és az absztrakt mű csodálata.

Égig lobogott holdezüst haja,
ahol ment, egy kicsit világosabb lett. – –
S most nincs tovább, se Pozsonyban, se máshol!
Az ezredvég ezüstkora, amelynek
teremtője s királya volt, lezárult.

Zúg bennem a Szent Márton dóm harangja,
bennünk zúg! s a gyász tétova segéd-
igéiben… – Imaginárius
lét már nekünk, véneknek járna ki,
s nagyon fáj, hogy Te mentél el, barátom.[1]

Pri príležitosti úmrtia Petra Esterházyho[1]

Kráľov trúchliace a vítajúce
zvony katedrály[2] prečo mlčia?
Kráľ zložil hnáty, samovládca bytosť
hmatnúcich slov, pomocných slovies!
Syntaktika svetov jeho jazykom bola.

Pamätám si jeho bratislavské cesty…
Päťdesiatročný, zrovna Harmóniu…-is
píše – aj Donnerovi[3] Otec,
ostrihomský arcibiskup pózoval ako model,[4]
totiž sedel na koni – hovorí v katedrále.

Ako šesťdesiatročný spolu oslavuje
so slovenským maliarom Danielom Fischerom,
aj ten má presne šesťdesiat. A v nich
je ešte obdiv abstraktného diela
a imaginárneho čísla spoločný.

Jeho lunostrieborné vlasy blčia až do nebies,
kde chodil, zavládla svetlofarebnosť. – –
A teraz niet ďalej, ani v Bratislave, ani inde!
Uzavrela sa strieborná doba konca milénia,
ktorej stvoriteľom a kráľom bol.

Hučí vo mne zvon Katedrály svätého Martina,
hučí v nás! i vo váhavých pomocných-
slovesách bolestnej straty… – Nám, starým
by už prislúchala imaginárna bytnosť,
a veľmi bolí, priateľ môj, že si odišiel Ty.