Tóth Árpád: Gesztenyefa-pagoda

Mint halk csapatban szürke nyest,

A hegyre kúszik már az est,

S a bokrok alján meglapul:

Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,

S a vak bozóton átremeg:

Lámpák vagy bús állatszemek?

Kék fák közé most jer velem,

Hol minden árny és rejtelem,

És minden mély törzs mély csoda,

Nézd! gesztenyefa-pagoda!

Lombja mélyén egész sereg

Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,

S bent apró virágoszlopok

Halvány ivor-szine lobog.

Üljünk le itt e szent helyen,

Öledbe hadd tegyem fejem;

Agyamban alszik gond, szitok,

Most áhitatot áhitok,

Szárnyat, röpítőt és puhát,

Levetni a bús test-csuhát,

Nehéz szivem elejteni,

A fájó Én-t felejteni.

Így-így! tedd főmre most szelíd,

Halk Veronika-kezeid,

Ne bánd, hogy szól már a kuvik,

S hogy már a hold is elbuvik,

Csak ringass, lágyan, csöndesen,

Míg jő majd halkan, könnyesen

Az ébredés, mint bús, csodás,

Furcsa, ámult feltámadás…

Qual sommesso stuolo di grigie faine

Ormai la sera striscia sul monte

E sotto i cespugli s'acquatta.

Lumi s'accendono tenui qua e là,

Tremuli attraverso il cieco cespuglio:

Sono luci o tristi occhi di bestia?

Tra alberi azzurri vieni ora con me,

Ove tutto è ombra e mistero

Ed ogni tronco cavo, prodigio profondo,

Guarda, pagoda è di castagno!

Nel fitto fogliame in gran numero

Nicchie, come cento cavi sacrari,

E minuti in essi ondeggiano cippi

Dal pallido colore d'avorio.

Sediamoci in questo luogo santo,

Lascia ti posi in grembo il mio capo:

Affanno ed obbrobrio in me dormono.

Ardente ora ho il desiderio,

Soffice ala portante,

Di sfilarmi il triste manto del corpo,

Di lasciar cadere il grave mio cuore,

Di scordare il dolente IO.

Così! Così! Posami sul capo le dolci

Tue mani di sommessa Veronica,

E non darti pena se già canta la civetta,

Se ormai anche la luna si cela,

Ma cullami in silenzio, mollemente

Sin quando adagio, lacrimosamente

Il risveglio verrà: triste, prodigiosa,

Strana, trasecolata resurrezione...

Mario De Bartolomeis e