Szvoren Edina: On Intimate Terms (Pertu in English)

A párkányra szerelt tüskesoron csússzon meg a fény. Szemből süssön a nap, az egyházi teniszpályák felől, hogy amikor az ablakon kinéz, ne lássa jól a hőmérőt. Legyenek kilátást akadályozó étolajfoltok azon az ablaküvegen. Nyissa ki az ablakot. Óvatlanul tenyereljen bele a galambok ellen fölszerelt tüskékbe. Mondja félhangosan, mint a régóta magányos emberek, hogy tizenegy fok. Ha fűszeres tavaszi illatok tódulnak a konyhába szilveszter délutánján, fölbátorodott énekesmadarak adjanak ahhoz hasonló hangot, mint amilyet egyes zsebszámológépek. Hóvirágra emlékeztető növények üssék föl fejüket a kilencemeletes ház előtti szánkódomb fűszigetein. Ne vegye észre. Legyenek olyanok ezek a már bimbózva is hervatag növények, mint amelyekre gyereklábak tapostak. S amikor az ablakot becsukja, érezze meg, hogy nemcsak a felázott föld szaglik odakint, hanem a szemetesvödör is idebent. Fölnyithatja a tetőt, belenézhet a kukába, majd kiveheti a szemeteszsákot, pedig félig sincs tele. Szaglik a citromhéj, a hamu, a makrélakonzerv, s ez így együtt legyen ordenáré.

            Töröljön port, mossa föl az előszobát, vasalja ki a vendégágyneműt. Takarítson fordított sorrendben, gyakorlatlanul és undorodva. Jusson eszébe, hogy a konyhaablakon nem lehet kilátni az olajfoltoktól, essen neki a foltoknak jobb híján körömkefével. Sosem használt bútorviasszal kenje át a férjtől itt maradt ebédlőasztalt, elfehéredő ujjbeggyel nyomogassa vissza a lötyögő asztallábak kilazult csavarjait. Higgye azt, hogy nincs csavarhúzó a háztartásban. Hűtsön be egy üveg alkoholmentes sört Apukának, de felejtse el beáztatni a lencsét. Mikor mindennel elkészült, üljön le áruházi szórólapot olvasgatni. Viszolyogjon attól a szótól, hogy gyomorideg. Ha az élelmiszereket és ünnepi italokat átlapozta, s meglátja a bútorkínálatot, ugorjon föl, majd siettében botoljon meg a saját papucsában. Az utolsó pillanatban dobáljon pulóvereket és fehérneműket a gyerekszoba heverőjére, mintha az üresen álló ágyat szennyestartónak használná, a szobát pedig gardróbnak. Igyekezzen úgy elrendezni a ruhahalmokat, hogy a katicabogaras piros párna csücske épp csak kilátsszon.

            Anyukáék legyenek mindig mindenhova pontosan érkező emberek, keltsenek szinte lelkiismeret-furdalást a pontosságukkal. Úgy csöngessenek egyetlen rövidet, mint akik percek óta várják, hogy a lányuk beeressze őket. A füleden ülsz, mondhatnák akkor. Csókolom, Anyuka, csókolom, Apuka. Kapjuk föl a fejünket. Apuka egyik kezében legyen egy műbőr füles, tyúklábmintás szatyor, a vállán cipzáros sporttáska. Anyuka érkezzen üres kézzel, s szőrtelenített karján csak egy prémszegélyes nagykabát lógjon. Anyuka legyen barna, mint aki nyáron a verandán, télen a csábi postahivatal melletti szoláriumban sütteti magát (Csáb lehessen Čebovce, ezres lélekszámmal, tizenöt kilométerre a határ mögött), Apuka viszont legyen sápadt és sárga, mint egy májbeteg. Pedig bőrfarkasa van. Anyuka legyen a szigorúbb, az aggályosabb, s az, aki érzékeny a szagokra. Apukát eméssze kivizsgálatlan betegség, legyen egy féltve őrzött faragott kirándulóbotja, s hajnalonta arccal a Kamenný vrch felé fordulva jógázzon, még mielőtt az orvosok rájönnének, mitől remeg a keze. Apuka Kőhegyet mondjon, Anyuka Kamenný vrch-t.

            Megint eltelt egy év, sóhajtsák köszönés helyett. S ha a puszilkodáson átestek, a lányuknak hátrálnia kelljen egészen az ebédlőig, mert a lakótelepi előszobák olyan keskenyek, hogy az előszobafal előtti szűkületen még egy babakocsi sem fér el anélkül, hogy a kerekéből kiálló csavar föl ne szaggatná a tapétát. Anyuka legyezgesse magát az áruházi reklámújsággal, izzadjanak a nevetőráncai. Legyen örökké légszomja, ne szeressen zokniban aludni. Tépje le magáról a sálat a legkeményebb fagyban is. Oroszlánszag van, kiáltson fel szokás szerint, mikor prémszegélyes kabátját már fölakasztotta. Rontson a konyhaablakhoz, mint aki otthon van, tűsarkú cipője kopogjon a járólapon. Legyen szebb lábikrája, mint a lányának, s a rossz szagok meg a szebb lábikra ébresszen érthetetlen hevességű bűntudatot a lányában. Anyuka felejtse magát néhány percre a szilveszteri tavaszszagban, hallgassa a számológép-csipogást, amíg Apuka lassú mozdulatokkal kipakol. Anyuka tenyereljen bele a galambok ellen fölszerelt tüskékbe. A tyúklábmintás szatyorban lévő italokat – pezsgőt és Tokajskát – Apuka rakja mind a hűtőbe, vegye észre a még nem egészen hideg alkoholmentes sört, töltsön a jégkockazacskóba hideg vizet, tegye a mélyhűtőbe, s nézze lenyűgözve, ahogy a mélyhűtő sziszegve szívja magára a gumiredős ajtót. Legyenek mondatok, amelyek korlátlan számban ismételhetők. Apuka olyan, mint egy gyerek.

Let the light slip on the row of spikes mounted on the windowsill. Let the sun shine straight ahead, from the tennis courts by the church, so that when she looks out of the window it is hard to read the temperature. Let’s suppose there are smears of cooking oil on the windowpanes that obstruct the view. Let her open the window. In her carelessness, let her catch the palm of her hand on the spikes that were mounted to deter pigeons. Let her mutter under her breath, the way people do when they have been on their own for a long time, that it’s eleven degrees. If springtime herbal fragrances flood the kitchen on the afternoon of New Year’s Eve, let songbirds muster up the courage to chime in with sounds resembling pocket calculators. Let flowers reminiscent of snowdrops poke their heads out on the islands of grass on the tobogganing slope in front of the ninefloor tower block. She shouldn’t notice them. Let these plants, already wilted when they bloom, be as if trampled on by children’s feet. And in closing the window let her have the feeling that it is not just the sodden earth outside that stinks but also the garbage can inside. She may lift the lid and peek in, then take out the bin liner bag, even though it is less than half full. The lemon peel, ash, and canned mackerel will reek; let the whole thing be gross.
            Have her dust, mop over the passage floor, iron the spare bed linen. Have her tidy up in reverse order, repulsed, as if she never had. Let’s suppose it springs to mind that one can’t see out of the kitchen window due to the grease smears; have her set to these smears with a nailbrush for want of better. Let her polish the dining table her husband has left behind with a box of furniture wax never used before, then with fingertips strained white let her press back the loose screws on the wobbly table legs. Let her think that there is no screwdriver in the household. Let her put a bottle of alcohol-free beer in the fridge to cool down for Daddy, but forget to put out the lentils to soak. When all that’s done, have her sit down to a supermarket advertising mag. Let her shudder at the term gastric nerve. After leafing through the foodstuffs and holiday drinks let her notice the furniture offers, jump up and then hobble hastily in her own slippers. At the last moment let her toss pullovers and underwear onto the couch in the children’s room as if it were a dirty-clothes basket and the room a walk-in closet. Let her try to arrange the piles of clothes in such a way that the tip of the red ladybird cushion should just poke out.
            Let Mummy and Daddy be the kind of people who always show up everywhere precisely at the appointed time, all but arousing twinges of guilt with their punctuality. Let them ring a brisk single buzz on the front-door bell as if they had been standing there for minutes waiting for their daughter to let them in. Have you got ear muffs on, they might well say. Hello Mummy! Hello Daddy! Let us suddenly look up. Daddy should be carrying a houndstooth bag with artificial-leather handles, a zippered sports bag slung over one shoulder. Mummy will arrive empty-handed, but with a fur-trimmed overcoat draped over her depilated arm. Let her be bronze like someone who tans herself on the veranda in the summer and in the solarium next to the Csáb post-office in the winter (let’s make Csáb Čebovce, a village of one thousand souls ten miles beyond the Slovak–Hungarian border) and let Daddy be pallid and sallow, like a liver patient, except that actually he has lupus. Let’s say Mummy is the stricter one, more of a worrier, and also sensitive to smells. Let’s suppose Daddy is being eaten up by a disease that has not been checked out medically, that he has a jealously guarded, carved hiking stick, and does yoga every day at daybreak with his face turned towards Kamenný vrch, before the doctors work out why his hand trembles. Let Daddy call the hill by its Hungarian name, Kőhegy, ‘Stone Hill’, and Mummy just say Kamenný vrch.
            Another year gone by, let them sigh instead of offering a greeting. Once the ritual pecks are over, let their daughter have to walk backwards to the diningroom door because passages in tower blocks on housing estates are so narrow that even a perambulator won’t fit without the bolts sticking out from the wheels and rip into the wallpaper. Let’s say Mummy’s laugh-wrinkles are sweating; let her fan herself with the supermarket advertising mag. Let’s suppose she chronically suffers spells of breathlessness and doesn’t like sleeping with socks on. Let her rip off her scarf even in the hardest of frosts. Let her cry out ‘it smells like a lion’s den’ after hanging up her fur-trimmed coat. Let her dash to the kitchen window as if she were at home, her stilettoheeled shoes clacking on the floor tiling. Let her have shapelier calves than her daughter, and let the bad smells and shapelier calves awaken in her daughter twinges of inexplicably intense guilt. Let Mummy forget herself for a few minutes in the spring scents of New Year’s Eve; let her listen to the calculator chirruping while Daddy slowly unpacks. Let Mummy catch the palm of her hands on the spikes mounted to deter pigeons. Let Daddy stow the bottles in the houndtooth bag—champagne and some Tokayska—notice the cool alcohol-free beer, not cool quite yet, fill the ice-cube tray with cold water, put it in the deep-freeze, and look, entranced, at the way the door tightly seals, emitting a hiss with its concertinaed plastic strip. Let there be sentences that can be repeated an infinite number of times. Your Father is just like a child.