Szenes Anikó: Percek tánca

A sötét utcán lámpafények.

Az égen izzó csillagok.

Szívemben mindig új remények,

Az élet útján ballagok.

Köröttem furcsa, titkos láncban

S földöntúli lázas táncban

A percek lejtenek.

Én nézem őket kérdő szemmel,

Kíváncsian és félelemmel:

Vajon mit rejtenek?

Némelyikük csupa derű,

Másik fájdalmas, keserű,

Az egyik édes, ölelő,

A másik lelket elölő.

Csak menjetek. Az újak jönnek.

Mind egyforma és mégis más,

Mert ez a tánc, mert ez a lánc

Maga az örök változás.

S a percek jönnek, nem köszönnek,

Nem búcsúznak, tovább úsznak,

Nesztelenül ellebegve

Végtelenből végtelenbe.

Budapest, 1937, február

La luce dei lampioni lungo la strada buia.

Stelle ardenti in alto nel cielo.

Nel mio cuore con la speranza nuova,

Cammino sulla via del mio destino.

Intorno a me in una catena segreta,

Danzano i minuti in una danza

Febbricitante e ultraterrena.

Li guardo con gli occhi interrogativi,

Con curiosità e paura:

Cosa mai celeranno?

Alcuni sono tutta un’allegria,

Altri struggenti e amari,

Uno è dolce e ti abbraccia,

L’altro ti annienta l’anima.

Andate pure. Verranno dei nuovi.

Son tutti uguali, eppure diversi,

Perché questa danza, questa catena,

Non è altro che l’eterna trasformazione.

Vengono i minuti, non salutano,

Non si congedano, si allontanano

In silenzio fluttuando,

Dall’infinito all’infinito.

febbraio 1937, Budapest