Szenes Anikó: Kék
Kék (Hungarian)Mentem keresztül a Margithídon. Nem volt még este, csak alkonyodott, A nap a hegy mögé már lebukott, Levegőt hozott a Duna szele, Budai illat is vegyült bele.
Néztem alattam a Duna vizét, Lassan hömpölygött hatalmas teste, Kék takaróval fedte az este, Kék volt a sirály, amely habját súrolta, Kék az örvény, mely a pillért karolta, Valami kék áradt belőle szét.
Szemem áttért a szemközti hegyre. Kék palást borult rá két büszke vállára, Kék fátyol szállott le a Citadellára, Kék fényben csillogtak a házak lámpái, Kék ruhát öltöttek a parkok nagy fái, Valami kék ömlött mindenből egyre.
Néztem mint ragyog fölöttem az ég. Valami kék áradt belőle széjjel, Kék üzenetet küldött az éjjel, Magasan végtelen kék tenger terült el, Egy felhő érkezett, a kékbe merült el. Valami kék szállott, valami kék.
Kék volt a víz és a hegy és az ég, Két halvány árnyékcsík bontotta szét Az eget, hegyet és Duna vizét. Mese volt, álom volt, tündérvilág. A tavasz ment mellettem a hídon át.
Budapest, 1938.
|
Blu (Italian)Stavo attraversando il ponte di Margherita. S’imbruniva, non era ancora giunta la sera, Il sole s’è declinato dietro il monte, Il vento del Danubio portava l’aria, Aria frammista ai profumi di Buda.
Guardai sotto di me l’acqua del Danubio, Il suo corpo imponente scorreva lento, Su di lui, la sera, una coperta blu aveva steso, Era blu il gabbiano che sfiorava la sua schiuma, Blu il vortice che abbracciava il pilastro, Spandendo qualcosa di blu tutt’intorno.
Con lo sguardo abbracciai il monte di fronte, Aveva le spalle con un manto blu ricoperte, Un velo blu scendeva sulla Cittadella, Da luce blu brillavano le lampade nelle case, I grandi alberi dei parchi si vestivano di blu, E si riversava su tutto, un qualcosa di blu.
Guardai come brillava il cielo sopra di me. Spandendo qualcosa di blu intorno a sé, Inviava messaggi blu anche la notte, Su in alto si estendeva un mare blu infinito, Giunse una nuvola e nel blu s’inabisso. Volo qualcosa di blu, qualcosa di blu.
Erano blu l’acqua, il monte e il cielo. Due strisce d’ombra tenue distaccavano Il cielo, il monte e l’acqua del Danubio. Era una favola, un sogno, un mondo fatato. Sul ponte, la primavera mi camminava accanto.
Budapest, 1938
|