Szendrey Júlia: A költészethez

Ó költészet, fogadj be templomodba

Fogadj be engem papjaid közé

Hisz Istenséged senki úgy nem valld. -

Senki, miként én, úgy nem érezé.

Gyermekkoromban, öntudatlanul bár,

Igéidet rebegték ajkaim,

Sejtvén, hogy egykor te lész csillagom majd

Az élet sötét, kétes utain.

Csak egy maradt - egy szent kép birtokomban, -

Feldúlt házam oltárképe volt;

Tekintetem föl a magasba hívá,

Míg térdem le a porba roskadott.

A vakmerő kéz, mely letépni nyúlt fel,

Imádkozásra fonta ujjait;

Nehéz sóhaj szállt fohászkodva hozzá

Az ajkakról, mely már káromlásra nyílt.

Te képed volt ez, ó költészet! - képed, -

Az egyetlen kincs, mely enyim maradt,

Mely hajnalt küldött hosszú éjszakámra,

Vetvén reám egy fényes sugarat.

Ó ne vond vissza e sugárt telkemtől, -

Mint égető nap áradjon reám;

Ha bár fényedben, ó én istenségem,

Foszló harmatcsepp leszek csupán!