Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,
még ma sem értem én;
hogy pár kavics mindörökre bezárhat,
hogy föld alatt a hazád és a házad,
ugyan hogy érteném.
Tizennyolc évet égtél, te parányi,
te vézna testbe ágyalt szeretet:
hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,
és ellebbent könnyű leheleted?
Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység
szelíd szived szapora lüktetését,
s ha száradó torokkal elkiáltom
egyetlenegy birtokod a világon,
ártatlan nevedet,
hogy soha-soha nem jön felelet?
Mindig velem jártál, nem nélkülem,
most elbújtál a mélybe.
Odaadtad futásod, a vizet,
a nyári szélben ingó neszeket,
a zizzenést, a zöld fellegeket,
szólj, mit kaptál cserébe?
Félsz odalenn? Tán azért vitted el
a mosolygásomat,
s most ketten vagytok lenn az ideges
bokor alatt?
Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,
hogy bocsássam meg, hogy magamra hagytál,
s itt botlom régi útjaink kövén?
Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,
sietsz-e majd felém,
ha nyugtalan sorsom betelt,
vezetsz-e lenge fény?
Beszélj, ott van a régi ház,
az arany venyigék,
ahol te vagy? Oda süllyedt
a fiatal vidék?
Hallasz? Úgy mérjem léptemet,
úgy járjam utamat,
hogy a füled még rám fgyel
a nedves föld alatt?
Beszélj! Hallod a hangomat,
csak nem szabad felelned?
És én? Hallom még hangodat,
felel majd fürge nyelved?
Mindenkit hozzád mérek én,
hogy úgy szeret-e, mint te;
gurul a hónap és az év,
szegény emlékeimbe
kapaszkodom, hogy el ne essem.
Emlékezz rám, hogy megtalálj,
ha rám mosolyog a halál,
s levél legyez felettem.