Szabó Lőrinc: Un quarto d'ora tra Dio e il Dovere (Negyedóra Isten és a Hivatal közt in Italian)
|
Negyedóra Isten és a Hivatal közt (Hungarian)Áldassál, gyönyörű reggel, ki meleg hullámaidat arcomba csapod, mikor szomorú kapumon kilépek!
Már mögöttem az isten békéje, mégis áldassál, gyönyörű negyedóra, aki rohanó villamoson röpitesz a város felé, a munka felé, gyárba, irodába, a kuli nap börtöne felé, de a lelkeken, ablakokon még beöntöd a napfényt!
Már csak ilyenkor vagyok, aki vagyok, csak ilyenkor lophatom fiatal szemeimbe az édes élet melegét, siető lányok lábairól a napsugár harisnyáját, az ifjú vágy tilos utjait, – már csak ilyenkor vagyok a magamé, csak ilyenkor a testvéreimé, mindenkié, aki most itt s mindenütt velem együtt rohan a rohanó villamosokon a pénz felé, a város felé, az inkvizítor munka irigyelt kínkamrái felé s végiggondolja mind, ami szép, és elsiratja, ami öröm, mert ez a végső búcsú magunktól, ez a perc a munka előtt, napos utcán: ez a perc a miénk, a pihent érzékek lázadása, szabadság mindennapos reménye, egyetlen szent negyedóra Isten és a Hivatal közt:
Áldassál, gyönyörű villamosút, arany reggel, amiért legalább te megmaradtál, – és köszöntsd vissza vígan a halni indulókat!
|
Un quarto d'ora tra Dio e il Dovere (Italian)Oh, mattino stupendo, che tu sia benedetto, quando, lasciando io, il mio triste cancello, con una ventata di aria calda mi accarezzi il viso!
La pace di Dio ormai è alle mie spalle, ma tu sia pur benedetta, stupenda quarto d’ora, che sui tram sfreccianti, verso città mi fai volare, verso il lavoro, in fabbrica, in ufficio, verso la prigionia di una giornata faticosa, ma le anime e le finestre inondi ancora con la luce del sole.
Solo a quest’ora sono quel che sono, solo a quest’ora posso rubare, il calore dolce della vita, per i miei occhi, le calze di sole, dalle gambe delle ragazze frettolose, i sentieri segreti dei giovani desideri, - solo a quest’ora appartengo a me stesso, ai miei fratelli, a tutti quanti, chi adesso, qui e dappertutto, con me insieme, corre sui tram impetuosi, verso il denaro, verso il lavoro santificato e invidiato nelle celle di coercizione, riconsidera tutto quel che è bello, e rimpiange tutto, quel’che è gioia, perché questo è l’estremo commiato di noi stessi, questo momento prima del lavoro, sulla strada assolata: questo è il nostro momento, la rivolta dei sentimenti riposati, la speranza quotidiana della libertà, un quarto d’ora, unica è santa, tra Dio e il Dovere:
stupendo binario , mattino dorato, che tu sia benedetto, per cui perlomeno tu, ci sei rimasto, - e saluta allegramente quelli che partono a morire!
|
