Szécsi Margit: Ode al mare (Óda a tengerhez in Italian)

Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.

Hajnali királypirosból
s csillagtalan-egyedül:
néztelek hatalmi pontról,
néztelek jeltelenül.

Öleltél ruhátlan kékben
akár az emlékezet,
utaztak emlékek rajtunk:
matracok, bábú-kezek.

S midőn a fekete ember
éjhegedűn hegedül:
láttalak bemattolt gyászban
fény özvegye, egyedül,

siratni mély zokogással
vívmányt meg papírhajót -
és feltűnt s merült a könnybe
a végső hajó: a Hold,

sarlósan merült a mélybe
majd feljött s ím teli volt,
s láttam hogy habzik és billen
s fényesen csordul a Hold,

s öngyilkos felrobogással
őrjöngő tajték-pokolt:
égő paripáidat láttam
míg a Hold sósava forrt!

Éj múlott hold-szakadással,
voltunk mi fényes velő,
domborzatunkra világolt
záporként tűnő idő.

Éj múlik hold-szakadással,
zúzik a földi szemét.
Nap múlik nap-ragyogással,
tömörül gyönggyé a kék.

Hordalék vágyak hajóit
elhordjuk s vágjuk hanyatt,
roncsaik vízporrá-verve
fogunkon felhabzanak.

Sebhetlen ácsorgok rajtad,
árnyam is örökkön ég.
Kiismerhetetlen a tenger,
kimerhetetlen az ég.

Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.

Questi occhi iniettati dal sangue,
affondano nello splendore azzurro.
Ti ho veduto vestito da zar,
ti ho veduto anche ignudo.

Dal rosso reale mattutino,
al senza una stella, da solo:
Ti ho guardato col predominio,
Ti ho guardato da anonimo.

Mi abbracciavi, ignudo nel’ azzurro,
come la memoria suole fare,
I ricordi ci hanno attraversato:
materassi e mani delle bambole.

Allorché l’oscurità notturna
Suona sul violino della notte:
ti ho veduto vestito di lutto opaco
da solo, vedovo della luce,

Per le conquiste e barchette di carta,
versando delle lacrime disperate,
come l’ultima nave: la Luna
che si tuffa nelle lacrime e si riemerge.

si immerse, falcata, nella profondità,
era luna piena, quando riemerse,
ho veduto come spumeggia e s’inclina,
come trabocca, la luna splendente.

e con una prorompente irruenza suicida,
un inferno schiumeggiante furibondo:
ho veduto i tuoi destrieri ardenti
finché l’acido cloridrico della luna bolliva!

Passata la notte con la luna squarciata,
eravamo noi il fulcro trionfale,
sul nostro rilievo risplendeva
il tempo, come l’acquazzone fugace.

Passa la notte con luna squarciata,
si gela l’immondizia della terra.
Passa il giorno col sole che brilla,
e l’azzurro, in perle si condensa.

Le navi piene, del detrito dei desideri,
lo sbrattiamo e lo conquasseremo,
le carcasse in polvere d’acqua frantumati,
sui nostri denti schiumeranno.

Invulnerabile, mi struggo dietro di te,
anche la mia ombra brucia in eterno.
Il mare è imperscrutabile,
impossibile svuotare il cielo.

Questi occhi iniettati di sangue,
affondano nello splendore azzurro.
Ti ho veduto vestito da zar,
ti ho veduto anche ignudo.