Sebestyén Péter: La quarta elegia di Bornholm (Negyedik bornholmi elégia in Italian)

Szikla sziklán remeg. Emlék és feledés feszít
horgonyt belé. Hazatért? Megérkezett? Évszakok
örök halála, megfejthetetlen –
Pereg bőréről a higanyos idő. Egy eldobott kő
akarta így (vagy egy másképp-teljes világ), ami
lavinát görgetett fölfelé, lefelé –
Már a tenger se háborog.

Megint ugyanúgy: az elhagyott kőfejtők összes
kavicsát mintázza újra, amik – káprázat ez! –
nem készítenek sem bizonyosságot, sem gyönyörű
aritmetikát, csak a valaha-volt valóság minden
megnyílt pillanatát –
A nem-perelhető anyag öleli őt.

A földeknek vége itt. Nem tanítható a szél, a kő,
a fű egy emberi hangra sem, s a férfi boldog így.
Beledől a tajtékból kihajló éneklő éjszakába.

Roccia su roccia vibra. Memoria e l’oblio son ancorati

dentro. E’ tornato a casa? E’ arrivato? La morte eterna

delle stagioni è insondabile.

Il tempo inquieto scorre via sulla sua pelle. Era la

volontà di un sasso lanciato (o di un altro mondo

diversamente perfetto) che una valanga voltolava

insù, ingiù -

Neanche il mare rumoreggiare ormai.

E’ sempre lo stesso: plasma di nuovo i sassi delle

pietraie abbandonate, che – è un incantesimo questo! –

non fabbricano né certezza, né aritmetica stupenda,

solo,tutti gli istante spalancati, del’una volta

 - esistita realtà -

La materia non – processabile lo tiene abbracciato.

Le terre finiscono qui. Al vento, alla roccia, all’erba non

si può istruire nessuna voce umana, l’uomo è felice cosi.

Si getta nella notte canora, emergente dalla spuma.