Sebestyén Péter: Icaro (Ikarosz in Italian)

Láttad a meredélyt? A szép nekilendülést? Ahányszor 
tárul a szárny, az újdonat lehetetlen - - 
mikor reccsen a statika -
Mert rajzolt köreik majdnem-tökélye is több, 
mint a látás engedelme, és a Fiú mennyet
éppen-fölkarcoló kiáltása - -
Az íratlan-hagyott tér, a kiterjedésre váró vonal,
a mindenfelől összenőtt óceán amit 
sosem fog eltéveszteni - -

Nem a magasság, sem Nap-krematórium, sem nagyravágyás
nem töri szét. Porladó lélegzettel angyali tükörbe rántja
az utolsó érzékelés. Az ív, hibátlanság gömb-árnya, 
a gyémántnál-keményebb áttetsző csalás,
a szemérmes gravitáció.

Végül teljes a vonulás: fellegekben száz évszak hűs esője,
a hónapok apályból-növő szédülete és minden mi
odafönn hullik, a kék csend - - 
Engedd el őt. Engedj el mindnyájunkat.
Sirály kering fölfelé. Éj mossa az elengedett partokat.

L’hai veduto lo strapiombo? La bella rincorsa? Per
quante volte si spicca il volo, il nuovo è impossibile - -
quando la statica cede –
Perché la quasi - perfezione dei loro cerchi disegnati
è più di quel che la vista concede, e l’urlo del Figlio
al momento del squarcio della volta del cielo - -
lo spazio non definito, la linea in attesa di estensione,
l’oceano unito da tutte le parti che
mai potrà confondere - - -

Né l’altitudine, né il Sole – crematorio, né l’ambizione
potrà mai romperlo. L’ultima percezione, con un
respiro polverizzato, lo risucchia, in uno specchio
serafico. L’arco, l’ombra della perfezione - sferica,
mero inganno anche dal diamante più duro,
la gravitazione vereconda.

Infine il passaggio è completo: nelle nuvole, la pioggia
fresca di cento stagioni,
la vertigine dei mesi dai riflussi crescente e tutto quel
che lassù precipita, il silenzio azzurro - -
Lascialo andare. Lasciaci andare tutti.
Gabbiano volteggia in alto. La notte lava le coste
allentate.