Sebestyén Péter: Hibernitia felett a hegyen

                                             Feleségemnek
 
Arany délutánba csukva az emlék. Szemed
gyöngybe simított fény, könnyű lábbal siklasz
az ösvényen, az idő sebhelyei közt. Alig-létezés a hely,
apró temető az üvegsima ragyogásban,
a kápolna előtt habozol kicsit, izzó árnyék
suttog, ahogy belépsz. Csorba keresztelőmedence
repeszti önmagát s a szentek az oltáron már
mindent megbocsátanak.
Mennyi hát a bánat? A megszökött tengerek
merre tartanak? Hol van hát az ég pompája,
mikor az éjfél trónra lép?
Ego te baptizo, könnyű a bóra, imához készül
a kékség felett. Körbeszakad a tér, sapka száll,
valószínűtlen, amikor megállsz, a világ egyetlen
érthető tézise, hogy élsz – szellő kacskaringóz,
mosolyod elé csalja sátoros hajad.
 

Manželke

Spomienka uzamknutá v zlatom popoludní. Tvoje oči,
svetlo korálov s perlami, ľahkou nohou kĺžeš sa
na chodníku, medzi jazvami času. Miesto sotva existujúce,
drobný cintorín ligote v hladučkého skla,
pred kaplnkou váhaš sporo, len čo vkročíš
žeravá tôňa šepoce. Naštrbená krstiteľnica
sama seba triešti a svätí na oltári už
všetko odpustili.
Nuž koľko je trápenie? Kam smerujú
uniknuté moria? Kde sa nachádza lesk neba,
keď polnoc na trón vstúpi?
A ja Ťa krstím v mene, vietor je ľahký, k modlitbe
sa chystá nad modraním. Námestie sa do kola delí,
čiapka letí, keď sa zastavíš, neskutočnosť rodí sa, jedinou
zrozumiteľnou tézou sveta je, že žiješ – vánok sa vrtí,
tvoje potulné vlasy pred tvoj úsmev vábi.