Sebestyén Péter: Sulla montagna sopra Hibernitia (Hibernitia felett a hegyen in Italian)

                                             Feleségemnek
 
Arany délutánba csukva az emlék. Szemed
gyöngybe simított fény, könnyű lábbal siklasz
az ösvényen, az idő sebhelyei közt. Alig-létezés a hely,
apró temető az üvegsima ragyogásban,
a kápolna előtt habozol kicsit, izzó árnyék
suttog, ahogy belépsz. Csorba keresztelőmedence
repeszti önmagát s a szentek az oltáron már
mindent megbocsátanak.
Mennyi hát a bánat? A megszökött tengerek
merre tartanak? Hol van hát az ég pompája,
mikor az éjfél trónra lép?
Ego te baptizo, könnyű a bóra, imához készül
a kékség felett. Körbeszakad a tér, sapka száll,
valószínűtlen, amikor megállsz, a világ egyetlen
érthető tézise, hogy élsz – szellő kacskaringóz,
mosolyod elé csalja sátoros hajad.
 

                                                  A mia moglie
 
Il ricordo è chiuso nel pomeriggio dorato. I tuoi occhi
come perle di luce intessute, con piedi leggeri scivoli sul
sentiero, tra le cicatrici del tempo. Il luogo è una quasi –
esistenza, minuscolo cimitero nel bagliore liscio come
il vetro, davanti la cappella esiti un po’, mentre entri,
l’ombra incandescente sussurra. Lavacro sbeccato
fessura se stesso e i santi sull’altare ormai
perdonano tutto.
Quanta è dunque la tristezza? Che via prendono
i mari fuggiti? Ebbene, dov’è lo splendore dei cieli,
quando la mezzanotte sale sul trono?
Ego te baptizo, è leggera la bora, sopra l’azzurro si
dispone alla preghiera. Si spacca lo spazio intorno, vola
il berretto, improbabile, quando ti fermi, l’unica tesi del
mondo comprensibile, che vivi – brezza serpeggia,
e dai tuoi capelli crea un velo davanti il tuo sorriso.