Sebestyén Péter: Hely és idő

Kukáztam egy álmot, amiben nincsen alibim,

semmi sincs, ami te volnál vagy én. 

Platánok alatt, az ágyásokban ájult begóniák,

ott vársz türelmesen-illedelmesen.

Az álom, az maga a valóság, uzsorakamattal.

Elhurcol, mint egy kergült villamos a romos remiz felé.

Leszálláskor integetsz, pajkos mosollyal előveszed

a festékszórót és fújsz, míg vérrel telik meg minden,

a párna, a fal, a pupillák homályos tere.

2012

I’ve raked the rubbish to find a dream, in which I  have no alibi,

there’s nothing reminding us of you or me.

Under sycamores, swooning begonias in the flowerbeds,

there you’re waiting, patiently, well-mannered.

The dream is reality itself, with usury.

It drags me to the desolate wain house like a crazy tram.                             

You wave as you get off, with a playful smile you take out

a paint-spray and spurt, until everything is covered in blood,

the pillow, the wall, the pupils’dim field of vision.