Sebestyén Péter: Harmadik bornholmi elégia

„Láttunk már téged itt bolyongani; ösvényről-ösvényre kóborol
kíváncsiságod. Mintha bele akarnád rágni magad a sziklákba és
a földbe (ami miatt kinyilvánítottátok, hogy lakhatók vagyunk.)
Nem igazán fontos: ember, masztodon, a legelső partra kúszó
kétéltű; ez egyremegy. Bámultunk mi már más csillagtekét, mint
ami most tündököl.

Ismerünk tehát. Megjelentünk az Álomban; legalábbis te hiszel
ebben. Mondjuk, hogy ez kötelez minket; mindazonáltal kevéssé
bizonyos, hogy hasznodra lehetünk. Sokáig hittük: amit belőlünk
raktok, súgva megtaníthat a hallgatag figyelemre, túl az emberin.
Csakhogy: minden generációtok, amit számbavehettek, nekünk a
pillanatnál is kevesebb; nem tudunk e létezésbe nyúlni. Fedeletek
avagy sírotok lehetünk - -

A holtak szava kering bennünk; talán ez az, ami téged elhozott ide
s majdan végleg elűz.

A kő nektek mindig kemény vagy túl puha; szórakoztató, hogy
képesek vagytok porrá zúzni minket. Ilyenkor úgy látjuk: munkátok
– valamiképpen – boldogabbá tesz titeket; ha így van, így legyen.

Ne feledjétek: ami hatalmatokban áll, úgy veszik emlékezetünkbe,
mint az emberiben az azelőtt, mikor a föld kietlen és puszta vala.
Nem volt semmi, csak a mi figyelmünk. Válaszolni neked is csak
így tudunk: lassú változatokban, hasonlataidban, amiket közrefog
– mint e szigetet – az állandó Tenger; mi éreztük első hullámait.

Akármi áll előtted, se félteni, se gátolni nem fogunk. Nem jobb és
nem rosszabb semmi; hidd el, az Életet megnevezni több minden
csodánál. Szétnyílnak a visszhangok: ez is a tiéd. Meghökkentő,
mekkora bennetek az álom; repültök; hatalmas útnak gondoljátok
a jövendőt. Ezért oly iszonyú a sorsotokra vert idő. Ott van ez is
látomásaidban: érezzük és látjuk, mikor rajtunk elheversz.

Akár irigyelhetnénk is képzeletedért, vagy azért: úgy fogadod a
Sorsot, mintha nem volna. Előttünk viszont ott állnak a teremtésbe
már belefáradt és a még meg-nem-formált univerzumok, amik majd
– egyszer – megint mi leszünk.Végül, mint mindent, körülérnek az
Eredet lélegzetvételei; egymásba-fordulnak távolságaink.

Elengedni így az Élőket: a halhatatlanság talán ez. Mielőtt még
bekövetkezik a Vég, számtalanszor megérintjük egymást.
Másként és ugyanúgy.”

„Videli smo te već ovde lutati; od staze do staze skita ti
znatiželja. Kao da želiš sebe u stene i zemlju utisnuti
(razlog je to što je objavljeno, postali smo podesni za stanovanje.)
Nije bitno: čovek, mastodont, prvi vodozemac koji na obalu smera;
sasvim je svejedno. Već smo mi buljili u druga sazvežđa u odnosu na to
što sada sjaji.

Dakle poznajemo te. Pojavili smo se u Snu; bar ti u to veruješ.
Smatramo, to nas obavezuje; ali manje je izvesno da ćemo biti
i korisni. Dugo smo verovali: što se od nas stvara, šapatom uči
na tihu pažnju, iznad ljudskog. Međutim: svaka vaša generecija,
koju možete uzeti u obzir nama je neznatnija od trenutka;
nismo sposobni prodreti u to postojanje. Vaši smo
krovovi ili grobovi - -

Reči pokojnika kola u nama; verovatno to je ono što te je doveo ovamo
i na kraju će i konačno oterati.

Vama je kamen uvek ili pretvrd ili premekan; zabavno je da ste
sposobni nas u prah pretvoriti. U tim trenutcima smatramo: posao
vas – na neki način – čini sretnim; ako je tako, neka bude tako.

Nemojte zaboraviti: to što je u vašoj moći, tako isčezava u našem pamćenju
kao u ljudskom praprošlost kad je još zemlja bi golet i pustara.
Nije bilo ništa sem naše pažnje. I tebi samo tako znamo odgovoriti:
u postepenim promenama, usporedbama – koje je poput ostrva –
optočio postojano More; mi smo osećali prve valove.

Bilo šta je pred vama, mi vas nećemo ni čuvati ni kočiti. Ništa nije
bolji niti lošiji; u to budi siguran, osloviti Život je veličansvenije
od svakog čuda. Otvaraju se odjeci; i to je tvoje. Zapanjujuće je koliki
je u vama san; lebdite; smatrate da je budućnost ogromna pustolivina.
Zato je tako užasan na vas odmereno vreme. I to je u vašim priviđenjima:
osećamo i vidimo, kad na nas prilegneš.

Mogli bi biti i zavidni zbog tvoje sanjarije ili zato: prihvataš svoju
Sudbu kao da ne postoji. Pred nama su pak univerze koji su se
umorili u stvaranju ili još formirani nisu, kakvi ćemo i mi biti
– jednom – opet. Na kraju, kao inače sve, okružit će nas uzdisaji
Izvora; stapat će se naši udaljenosti.

Pustit tako Žive: možda je to besmrtnost. Pre no što nas
sustigne Kraj, bezbroj puta se dodirujemo.
Drukčije i na isti način.”