Bonfido Gatti első megkísértése (Hungarian)
A csöndes kikötőket Isten simogatja. Elülnek mind a tengerkaszáló tavaszi viharok s a megtért hajón senki sincs. Se evező, se vitorla, csonka árboc maradt csupán, a tárgyak nehézkes szeretete a százölnyi mély iránt és kilenc fehér elefánt a fedélzeten, mit Taprobané országából – ami János pap uradalmának is neveztetik – küldtek kegyes uramnak, Ravenna hercegének. Ott állnak mióta világ a világ, szemükben árnyék, a dolgok pókhálós szerelme, a kerekké görbített terek képtelen üzelmei. Lesorjáznak a recsegő pallón, átmasíroznak a hallgató városon, a kísértetek sóhajain, egymás farkába kapaszkodnak és szánják mind a hitetlen időt. A régi cirkusz előtt megállnak mind, munkám itt bevégzem velük, én, Bonfido Gatti, orvos és alkimista, aki kilenc évig vártam rájuk. Felütöm a Könyvet, ami nem írattatott és semmiség benne minden ami feljegyezhető, a lehetetlen állatok körbe állnak és a bolyongó király is megérkezik. Testéből beszél a könyv, egy kincsről ami elveszejt és elveszíthetetlen, talpon a cirkusz és fölötte megáll a nap, a fehér elefántok (amikre gondolni nem szabad) harsognak, megidézik a Halál versenyló-idomú teremtményeit, egy gyöngymosolyú asszonyt, a vágyakozás bódult glóbuszait és én - mielőtt még földet érnék - belesiklok a világ szívének ájult áramlataiba. |
La prima messa alla prova di Bonfido Gatti (Italian)
Dio accarezza i porti silenziosi. Si placano tutte le
burrasche primaverili che sferzano il mare e sulla
nave di ritorno non v’è anima viva. Né remi, né vele,
è rimasto solo l’albero monco, l’amore stentato delle
cose per la profondità di centinaio di braccia e sulla
coperta nove elefanti bianchi, che furono mandati dal
paese di Taprobane – chiamato pure il demanio
dell’abate Giovanni – al mio devoto signore, il
principe di Ravenna. Da quando il mondo è mondo,
stanno là fermi, con l’ombra negli occhi, l’amore
per le cose ricoperto dalle ragnatele, il malaffare
inconcepibile della piazza resa rotonda. Scendono in
fila sulla passarella scricchiolante, marciano attraverso
la città muta, dei sospiri degli spettri, aggrappati sulla
coda uno dell’altro e tutti compatiscono l’incredulo
tempo.
Davanti il vecchio circo si fermano tutti, io, dottore ed
alchimista, Bonfido Gatti, colui che li ha attesi per
nove anni, qui, concludo il mio lavoro con loro. Apro
il Libro che non è stato scritto, tutto quel che si potrebbe
annotare è un’inezia, gli assurdi animali stanno in
cerchio e giunge anche il re vagabondo. Il libro parla
dal suo corpo, di un tesoro perso e imperdibile, il circo
è stato ristabilito e sopra di lui brilla il sole, gli elefanti
bianchi (a cui è proibito pensare) barriscono, evocano
la figura di cavallo di corsa della Morte, della donna
con sorriso di perla, i globi inebrianti della bramosia
ed io – prima di toccare terra – scivolo nelle correnti
esanimi del cuore del mondo.
|