Sebestyén Péter: Antarktisz hegyvidéke

Kínosan ügyelj, hogy ne lépj a koldusokra odalenn. A türelem első játszótere ez, félhomály, hólétocsogás. Odafenn pótdíjat szednek az erre rendeletben feljogosított személyek, akik mind az ismerőseid. Hovatovább rend lesz.
Az első vagon üres. Temérdek az utolsó talpalatnyi hely, s a pokolfehér szerelvény vígan siklik el. Az ötödik vagy hatodik megálló lesz az, amiről a fagyott csontvelő sem akar tudni, csak a hétpróbás emlékezet. Feltételes végállomás.
A mozgólépcsők itt is tele vannak, mindenki lefelé sorjázik, mindenki lefelé sorvad el. A csarnokból kilépve friss a lég, taxit keresel, s a távolban tavasz simogatja Antarktisz hegyvidékeit.

Da dole na prosjake ne staneš i te kako pazi. To je prvo igralište strpljivosti, polumrak, tapkanje u kaljuži. Gore na to uredbom ovlašćeni doplatu uzimaju, a oni su redom svi tvoji poznanici. Malo pomalo uspostaviće se red.
Prvi vagon je prazan bio. Zadnji pedalj zemlje je nebrojen, a pakleno bela kompozijija veselo se udaljava. Biće peta ili šesta stanica ta, za koju ni smrznuta koštana srž ne želi znati, samo prepredeno sećanje. Potencijalna zadnja stanica.
Pomične stepenice i tu su pune, svi prema dole se redaju, svi prema dole se smanjivaju.
Dvoranu napustivši vazduh je svež, taxi tražiš a u daljini gorski kraj Antarktisa proleće miluje.