A trubadúr elköszön Királynőjétől (Hungarian)
(él egy hölgy, aki azt állítja, hogy én e költő reinkarnációja vagyok…)
Ezerszer írtam le a neved. Ezerszer átkoztam el a Teliholdat. Nem hívhatok se mélységet, se magasságot: az asszonyi szív megbabonázható ugyan, de végső akarata nem. Férjhez mégy, Eleonóra, Aquitania szép Királynője: ez országod érdeke. Nem irigyellek: Henrik egyszerűen elviselhetetlen. Egy vadkan. Hány vaddisznót nyilaztál le vagy döftél agyon, Úrnőm, a vadászatokon? Nem tudom, de sokat. Pajzsom védelmezett, ám nem volt szükséged rá. Egyetlen nagy fogócska-játék Neked a világ; engem is megragadtál és nem engedtél el azóta sem. (Mit sem használtak a formulák, amiket az ily esetekre – például – Alhazred ajánl a Necronomicon lapjain; a tyanai Apollonius módszereivel is mindhiába próbálkoztam…) A bűbájt, az ős igéket, miket vágyam és félelmem kívánt Reád, egyszerűen kinevetted. Éjjelente succubusok kántálják fülembe az ostoba tennivalókat: hogyan kössem meg lelked, öled, gyönyörű kebleid; alig győzöm elhessegetni őket. Oly sok éve már… Amúgy: ha igaz a szerelem, a mágia fölösleges; a Mágus pedig ostoba. Angol földre lépsz, Úrnőm; hideg és esős ott a világ. Szakítok hát lelkemből még egy rózsaszálat: itt marad a könyv – az első vagy az utolsó -, a Mabinogion. Aztán távozom, még mielőtt Te is elmégy. Oly tájakra vezet utam, ahol emberi szemnek nincsen láthatár. Még Neked sem, Úrnőm; pedig csodálatosabb és szabadabb asszonyt nem ismertem Nofretete óta, akinek nevét – rajtad kívül – itt még sohasem hallották. Jobb lesz így. Dúl a fecsegés, locsogás, és túl sok pap próbál szúrósan nézni a szemeimbe. Eleinte szórakoztatott, mikor folyton beleizzadtak és megfájdult az a tökkelütött fejük. Most viszont már valami mást emlegetnek: üres a helyem a miséken; hogy testem nem fogja semmilyen fegyver; beszélő állatokat; csupa olyasmit, amiről sejtelmük sem lehet, nemhogy bizonyosságuk. Egy püspök – mindegy, melyik – azt állítja: szívemre égetve ott a Pentagrammaton. Te tudod, Úrnőm, az igazat; de mit számít már mindez? Vigyázz a csuhásokkal; sosem kedvelték a Királynőt. Ezután Királyné leszel; ám Tőled függ, Henrik játékszerévé válsz-e, vagy úgy mozgatod őt, mint az ügyes velencei mutatványosok a bábokat. Mégis féltelek: a férfivágy tüzelte, hatalommal eltelt gonoszság ellen még az örök Éva ereje is kevés lehet; az irgalmatlanság keresztjei pedig már ezer éve állnak és bűneik az egekbe kiáltanak. Tegnap láttalak a kertben; nem búcsúzkodom. Párnád alatt ott a pergamenre rótt kézirat: tégy vele, ahogy tetszik. Nap és Csillag kísérjen, Eleonóra, lovagod és dalnokod halhatatlan szerelme. Arra kérlek még: a kalitkákból engedd szabadon madaraidat. Gondoskodom róla, hogy messzi hazájukba eljuthassanak, hiszen velük repülök én is: Chrétien de Troyes. Feledékeny az ember. Remélem, nemsokára hírem se marad. Uploaded by | Fehér Illés |
Source of the quotation | http://feherilles.blogspot.com |
|
Il trovatore si congeda dalla sua Regina (Italian)
(vi è una signora che afferma che io sia la reincarnazione di questo poeta)
Ho scritto mille volte il tuo nome. Mille volte ho maledetto la Luna Piena. Non posso invocare né la profondità, né l’altitudine: il cuore di una donna si può stregare, ma la sua ultima volontà no. Eleonora, bella Regina di Aquitania, ti convolerai a nozze: questi sono gli interessi del tuo paese. Non t’invidio: Henrik è semplicemente insopportabile. E’ un solengo. Mia Signora, quanti cinghiali hai trafitto con la freccia, quanti ne hai scannato, durante la caccia? Non posso saperlo, ma molti. Il mio scudo ti proteggeva sebbene tu non ne avessi bisogno. Per te il mondo è un grande gioco a chiapparello; hai afferrato anche me e da allora non mi hai mollato più. (non son serviti a niente le formule, che per esempio, sulle pagine di Necronomicon raccomanda Alhazred; inutilmente ho tentato anche con i metodi di Apollonio di Tiana…) L’incantesimo e magia antica che il mio desiderio e la mia paura Ti volevano infliggere, tu semplicemente l’hai derisa. Nottetempo, nel mio orecchio i succubi cantano, dei insulsi modalità di fare, come assicurarmi la tua anima,il tuo grembo, i seni stupendi; faccio fatica a cacciarli via. Tanti anni fa… D’altronde se l’amore è vero, la magia è superflua, lo Stregone è stolto. Mia Signora toccherai terra inglese; un mondo freddo e piovoso, dalla mia anima strapperò un’altra rosa. Qui rimarrà il libro – il primo o l’ultimo – il Mabinogion. Prima che te ne vai anche Tu me ne vado anch’io. Le strade mi portano là dove per la vista umana, non esiste l’orizzonte. Neppure per te mia Signora; eppure donna più meravigliosa più libera di te, dai tempi di Nefertiti, io non ho mai conosciuto, di cui il nome – oltre a te – qui non l’hanno mai sentita. Sarà meglio cosi. Infuria il vaniloquio, il cicaleccio, troppi preti insistono a guardarmi con acredine negli occhi. All’inizio mi divertiva a vederli cosi, sempre sudati, e con il mal di testa. Or invece straparlano d’altro: che alle messe il mio posto è vacante, che il mio corpo è invulnerabile a qualsiasi arma, di animali parlanti, cose di cui non possono avere neanche l’idea, figurarsi la certezza. Un vescovo – non importa quale – afferma che porto il Pentagrammo marchiato sul cuore. Mia Signora, tu conosci la verità, ma oramai, che importa tutto ciò? Riguardati dai sottanati, non hanno mai amato la Regina. D’ora il poi sarai Regina, ma dipenderà da te, se diventerai un giocattolo nelle mani di Henrik, o riuscirai a manovrarlo come fanno i prestigiatori abili di Venezia con le marionette. Eppure io temo per te: perfino la forza di Eva potrebbe essere insufficiente contro la perfidia, sazia di potere, e infuocata di bramosia maschile; le croci dell’efferatezza sono rialzati da mille anni e i loro peccati gridano vendetta. Ieri ti ho veduto nel giardino; non mi congederò. Il manoscritto, vergato sulla pergamena, si trova sotto il cuscino: fanne di ciò quel che più ti aggrada. Che il Sole e le Stelle ti accompagnino, Eleonora, amore immortale del tuo cavaliere e trovatore. Ti prego solamente: lascia liberi dalle gabbie i tuoi uccelli. Sarà premura mia assicurare che giungano alla loro patria lontana, io volerò insieme a loro: Chrétien de Troyes. L’uomo è smemorato. Il mio auspicio è che a breve nessuno si ricordi più di me.
|