Radnóti Miklós: Brief an die Gattin (Levél a hitveshez in German)

A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de nem felelhet senki rá a távol,

a háborúba ájult Szerbiából

s te messze vagy. Hangod befonja álmom,

s szivemben nappal ujra megtalálom,

hát hallgatok, míg zsong körém felállván

sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,

ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,

s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,

s kihez vakon, némán is eltalálnék,

most bujdokolsz a tájban és szememre

belülről lebbensz, így vetít az elme;

valóság voltál, álom lettél ujra,

kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?

s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,

a hitvesem leszel, - remélem ujra

s az éber lét útjára visszahullva

tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -

csak messze vagy! Túl három vad határon.

S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?

A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,

bombázórajok húznak el felettem;

szemed kékjét csodáltam épp az égen,

de elborult s a bombák fönt a gépben

zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -

s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek

fölmértem s mégis eltalálok hozzád;

megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,

ha kell, zuhanó lángok közt varázslom

majd át magam, de mégis visszatérek;

ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,

s a folytonos veszélyben, bajban élő

vad férfiak fegyvert s hatalmat érő

nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:

a 2 x 2 józansága hull rám.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

1944. augusztus-szeptember

Schweigende, stumme Weiten in der Tiefe.

Die Stille heult. Ich schreie. Doch wer riefe

mir Antwort zu in diesem todumhauchten

serbischen Land, des Täler blutig rauchten;

und du bist fern. Nur nachts durch meine Träume

klingt deine Stimme noch. In heiße Räume

des Herzens berg ich sie, ihr tags zu lauschen,

indes um mich die schlanken Farne rauschen.

Wann ich dich wiederseh, kann ich nicht wissen,

du Hort, stark wie ein Psalm in Ärgernissen,

wie Licht und Schatten schön! Ach, selbst mit blinden

Augen würd ich unfehlbar zu dir finden;

die Landschaft birgt dich, doch von innen schwebst du

mir vor das Aug, und unzerstörbar lebst du:

Wirklichkeit warst, Traum wirst du, Wunderbare,

erneut im Brunnen meiner Knabenjahre.

Voll Eifersucht dring ich in dich: Sag, liebst du

mich? Und, am Gipfel meiner Jugend, gibst du

die Hand als Gattin mir? Ich hoff's; erneut im

Wachsein weiß ich: Du bist's: Ehfrau und Freundin,

nur fern bist du. Jenseits drei wilder Grenzen.

Auch wird's September, bunt schon Kronen glänzen.

Vergißt mich selbst der Herbst? Ins Ungewisse

treib ich und schmeck noch taumelnd unsre Küsse.

An Wunder glaubt ich und vergaß sie. Lärmend

ziehn Bomber über uns. Am Himmel, schwärmend,

sah ich dein Augenblau - nun, unter Dröhnen

trübt es sich ein, und wild die Bomben sehnen

zum Sturz sich droben. Ihnen trotzend leb ich

und bin gefangen, doch, glaub mir, bald schweb ich

zu dir und weiß, daß ich dich nicht verfehle.

Für dich legt ich die Länge meiner Seele,

der Wege all zurück. Durch Purpurgluten,

wenn es so sein muß, durch brüllende Fluten

werd ich mich zaubern, daß zu dir ich finde,

ich werde zäh sein wie am Baum die Rinde,

mit wilder Männer Ruh werd ich aufwiegen

Waffen und Macht; es lehrt die Not mich siegen

und die Gefahr, und hold wird Hoffnung schenken

die Nüchternheit des 2x 2 dem Denken.