Radnóti Miklós: Diario di guerra (Háborús napló in Italian)

                1. Hétfő este

 

Immár a félelem sokszor sziven érint

és néha messzi hír csak néked a világ;

egyre régibb emlékként őrzik gyermeki

korod a régi fák.

 

Gyanakvó reggelek s vészes esték között,

háborúk közt élted le életed felét

s most is ellened hajló szuronyok csúcsán

villog a rend feléd.

 

Még álmaidban néha fölötlik a táj,

verseid hona, hol szabadság illan át

a réteken és reggel, ha ébredsz, hozod

magaddal illatát.

 

Ritkán, ha dolgozol, félig és félve ülsz

asztalodnál. S mintha élnél lágy iszapban,

tollal ékes kezed súlyosan mozdul és

mindig komorabban.

 

A világ új háborúba fordul, éhes

felhő falja föl egén az enyhe kéket,

s ahogy borul, úgy féltve átkarol s zokog

fiatal feleséged.

 

                2. Kedd este

 

Nyugodtan alszom immár

és munkám után lassan megyek:

gáz, gép, bomba készül ellenem,

félni nem tudok és sírni sem,

hát keményen élek, mint a hideg hegyek

között útépítők,

 

akik, ha könnyű házuk

fölöttük összedől elaggva,

újat raknak és közben szagos

forgácson alusznak mélyeket

s reggelente fényes és hideg patakba

mártják be arcukat.

 

                          *

 

Magosban élek s kémlelek:

körül borul.

Mint hajónak ormán viharban,

villám fényinél

kiált az őr, ha partot látni vél,

úgy vélek én is, mégis partokat és

l é l e k !

kiáltok fehér hangon én is.

 

És hangomra fölragyog

és hangom messzehordja

hűvös csillag és hűvös esti szél.

 

                3. Fáradt délután

 

Az ablakon haldokló darázs repül be,

alvó asszonyom álmában beszél,

a barnuló felhők széleire fehér

fodrokat fú a gyönge szél.

 

Miről beszélhetek? tél jön, s háború jön;

törten heverek majd, senkise lát;

férges föld fekszik szájamban és szememben

s testem gyökerek verik át.

 

                          *

 

Ó, ringó délután, adj nyugalmat,

lefekszem én is, később dolgozom.

Napod fénye már a bokrokon lóg.

s amott az este jő a dombokon.

 

Felhőt öltek, vére hull az égen,

lenn, parázsló levelek tövében

ülnek a borszagú, sárga bogyók.

 

                4. Esteledik

 

A síkos égen ereszkedik a nap,

korán jön végig az úton az este.

Jöttét az éles hold hiába leste:

ködöcskék hullanak.

 

Ébred a sövény, fáradt vándorba kap,

az este a fák ága között forog

és egyre dong, míg épülnek e sorok

s egymásra hajlanak.

 

Csöndes szobámba rémült mókus pattan

és itt két hatodfeles jambust szalad.

Faltól ablakig, egy barna pillanat

s eltűnik nyomtalan.

 

A röpke béke véle tünt; hallgatag

férgek másznak szét a messzi réteken

és lassan szerterágják a végtelen

sort fekvő holtakat.

 

1935-1936

Lunedì sera

 

La paura ecco molte volte tocca il cuore

E a volte per te il mondo è solo una lontana

notizia;

conservano la tua infanzia i vecchi alberi

come un ricordo, sempre più antico.

 

Tra mattine sospette e sere funeste,

tra guerre hai vissuto metà della tua vita,

e anche adesso ti scintilla addosso l’ordine

sulla punta delle baionette che ti spianano

contro.

 

Nei tuoi sogni ancora compare il paesaggio,

la patria delle tue poesie, dove la libertà

furtiva attraversa

i prati, e la mattina, se ti svegli, porta con te

il suo profumo.

 

A una nuova guerra si volge il mondo, una

nuvola

affamata divora il tenero azzurro del cielo,

e come si fa buia così, per te tremando, ti

abbraccia e piange

la tua giovane moglie.

 

 

Martedì sera

 

Quietamente dormo, ormai,

e dietro il mio lavoro lentamente mi sposto;

il gas, la macchina, la bomba si preparano

                                               contro di me,

e non riesco ad aver paura, e a piangere

                                                neanche,

quindi vivo indurito come, tra le fredde

                                              montagne,

i costruttori di strade

che, se la loro leggera abitazione

invecchiata gli crolla addosso,

ne costruiscono un’altra e intanto sulle

                                            schegge

odorose profondamente dormono

e ogni mattina immergono il viso

in un ruscello lucido e gelido.

 

                   *

 

Vivo alto e scruto: tutt’intorno

si annuvolano i cieli.

Come sulla poppa di una nave nell’uragano,

alla luce dei lampi,

grida il gabbiere se crede di scorgere

la riva, così io pure credo di scorgere rive

                                                         pure e

a n i m a!

grido anch’io a voce bianca.

 

E alla mia voce si accende

E la mia voce porta con sé, lontano,

la fresca stella, e il fresco vento della sera.

 

 

Stanco pomeriggio

 

Dalla finestra entra una vespa in agonìa,

la mia donna parla nel sonno,

sull’orlo delle nuvole abbrunate un tenero

vento

soffia bianche crespe.

 

Di che cosa posso parlare? Verrà l’inverno,

verrà la guerra;

spezzato giacerò e non mi vedrà nessuno;

nella mia bocca nei miei occhi entrerà una

terra verminosa

e il mio corpo sarà trafitto dalle radici.

 

                        *

 

Pomeriggio cullante, dammi quiete,

mi sdraio anch’io, lavorerò, più tardi.

Si appende sui cespugli, il tuo splendido sole,

e la sera discende sulle colline.

 

Hanno ucciso una nuvola, gocciola sul cielo

il suo sangue,

e giù, sui cespi delle foglie roventi,

seggono chicchi gialli odor di vino.

 

 

Si fa sera

 

Sul cielo sdrucciolevole il sole cala,

presto lungo la strada arriverà la sera.

L’acuminata luna ne spiava l’annuncio:

piccole nebbie cadono.

 

E si sveglia la siepe, si impiglia allo stanco

viandante

e si gira la sera tra i rami degli alberi,

brusisce incessante mentre si fabbricano

queste righe

chinandosi le une sulle altre.

 

Nella mia stanza muta terrorizzato scatta

uno scoiattolo

e corre qui, su due esametri giambici.

Dal muro alla finestra – un attimo marrone –

e sparisce, senza lasciare traccia.

 

Con esso è sparita la fuggevole pace;

taciturni insetti

strisciano ora su prati lontani

e lentamente divorano i morti

che giacciono in una fila infinita.