Radnóti Miklós: Forsert marsj (Erőltetett menet in Norwegian)

Bolond, ki földre rogyván      fölkél és újra lépked,

s vándorló fájdalomként      mozdít bokát és térdet,

de mégis útnak indul,      mint akit szárny emel,

s hiába hívja árok,      maradni úgyse mer,

s ha kérdezed, miért nem?      még visszaszól talán,

hogy várja őt az asszony      s egy bölcsebb, szép halál.

Pedig bolond a jámbor,      mert ott az otthonok

fölött régóta már csak      a perzselt szél forog,

hanyattfeküdt a házfal,      eltört a szilvafa,

és félelemtől bolyhos      a honni éjszaka.

Ó, hogyha hinni tudnám:      nemcsak szivemben hordom

mindazt, mit érdemes még,      s van visszatérni otthon;

ha volna még! s mint egykor      a régi hűs verandán

a béke méhe zöngne,      míg hűl a szilvalekvár,

s nyárvégi csönd napozna      az álmos kerteken,

a lomb között gyümölcsök      ringnának meztelen,

és Fanni várna szőkén      a rőt sövény előtt,

s árnyékot írna lassan      a lassú délelőtt, -

de hisz lehet talán még!      a hold ma oly kerek!

Ne menj tovább, barátom,      kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

Som en besatt: han sjangler, faller,    reiser seg på ny,

går innbitt på, med verk i kne,     med føttene som bly.

Hver gang han stuper, står han opp,    som løfter vinger ham!

Forgjeves lokker grøftens hvile.    Alt han tør, er fram.

Og spør du hvorfor, mumler han   kan hende om et sted

der konen venter, og en død    i alderdom og fred.

Den stakkaren må være gal,    for siden lenge rår

jo bare lukt av brann og øde    over hjem og gård.

I grus er falt hver vegg, og knekket     hagens plommetrær,

all nattens myke ømhet splintret.    Angsten skriker der.

Å, trodde jeg som han at alt    mitt hjerte lukkes om,

så verd å elske, ennå finnes,    ennå roper: kom!

at bier ennå summer bak   den gamle svalgangs dør

der plommesyltetøyet kjøles    duftende som før,

og hagen middagsdøser. Sakte    gynger på hver gren

de nakne frukter over sensomrens    solgylne plen ...

Og venter ikke Fanni, blond    mot hekkens røde kratt

i skumringen? Se, alle skygger   lengter mildt mot natt.

Kan ennå allting bli som før?    Så rund er månen nu.

Min venn, gå ikke fra meg. Rop!     Jeg reiser meg som du.

Bor, 15. september 1944