Rába György: Purgatórium

Kilépek a képből
hol árnyak görnyedeznek
kinyujtott csajkák fölött
s mintha tábla jégbe fagyva
fejkendős asszonyok
mogorván merik a levest
s koppan a plén
a borsó mint fáradt golyó

Nem megyek vissza többé
otthontalan lelkek közé
bőrük pötyögős drapéria
nem megyek vissza
oda hol az orcán vésetek
mint ajtófélfán szaporodnak
saját koporsója sincs a testnek
s a reménykedés váltva hál
tépett fakérgen kádban háztetőn
Letelepedem ujra
a szikár napsütésben
kövek baráti melegénél
a betapaszthatatlan ajkat hallgatom
a beszédes vizet
a homályban két összetett kéz
egymáshoz hajló párok fohászkodása
s reggeltől estig élvezem
hogy végtelen a tér
egy kavicson
világ kezdődik s véget ér
s a kijárási tilalom alatt
egy arcél ragyog és határt szab
az éj hatalmas évszakának

Esco dal quadro
dove ombre incurvate
stanno con le gavette allungate
come dentro una lastra di ghiaccio congelata
donne col fazzoletto infagottate
distribuiscono la zuppa in modo arcigno
picchia il pisello sulla latta
come una pallottola stanca

Non torno più indietro
tra le anime senzapatria
con la pelle come tendaggio penzolone
non torno più indietro
là dove sui visi si moltiplicano i solchi
come sul stipite della porta
il corpo non ne ha una propria bara
e la speranza dorme a volte sulla corteccia
lacera dell’albero a volte nella vasca o sul tetto
Prendo posto nuovamente
nella luce del sol impietosa
presso il calore amichevole dei sassi
ascolto le labbra mai zittite
dell’acqua ciarliera
nella penombra due mani unite
l’invocazione di due corpi abbracciati
mi rallegro dal mattino alla sera
che lo spazio è infinito
che il mondo su un sasso
comincia e anche là finisce
e durante il coprifuoco
brilla il profilo di un viso e pone limite
alla stagione dell’immensa  notte