Pintér Tibor: Azt hittem, megérkezel

Azt hittem, megérkezel.
Azon az úton jössz, a régi erdőn.
Te, aki hozzám tartoztál
szüntelen s mindörökkön.
A patakon, a sekélyen keresztül
s felbukkansz valós téridőnkben.
 
Azt hittem, hazajutsz végül.
Furcsa képei egy álombeli
                                          impériumnak:
fagyott, középkék könnyezés,
megkopott, mocskos havak,
butára dadogott, értelmetlen
                                             frázisok.
Azt hittem, átlábolsz.
Át a sós idő – óceánon,
remegőn, csodára várón.
Mint az egyszeri, abban a mesében:
riadva olcsó képzetektől,
visszatalálsz a rengetegből.
 
Azt hittem, engesztelődtél.
Megtérsz. Páncélod – sisakod elhajítod,
repüljenek zugokba szét a maszkok,
s kardodról immár nem vér csepeg:
bódító balzsam, gyógyító nektár.
Szent jövője egy sosemvolt múltnak.
 
Azt hittem, hazajutsz végül.
Megtalálsz, s nem resten kimondjuk:
legyen béke, s nem halljuk félre:
legyen végre!
Mit nézhetek, csak jelen – porladás.
Álomszedés, harangkondulás.
 
Azt hittem, megérkezel.
Spirálködök kavargó karjaiból
elménkbe. Önmagunkba.
Napok monoton dörömbölése.
Ázottan, örök esőktől verten
belépsz, s mosolyod úgy terül szét
mint kézzelfogható jelenlét.
 

Credevo che saresti arrivata.
Sulla stessa strada della vecchia foresta.
Tu, che mi appartenevi
costantemente e per l’eternità.
Attraverso il ruscello, guadando il fondo basso,
saresti spuntata nel nostro reale spazio temporale.
 
Credevo, che infine saresti tornata a casa.
Strane immagini dell’impero
                                                onirico:
bluastra, congelata lacrimazione,
consunte neve sporche,
frasi insensate, stupidamente
                                               balbettate.
 
Credevo, che ce l’avresti fatta.
Attraverso l’oceano - tempo salato,
tremando, aspettando il miracolo.
Come quel tale, nella favola:
spaventata delle illusorietà mediocri,
ritrovando la strada dalla foresta.
 
Credevo, che sei diventata più conciliante.
Ti sei ravveduta. Che getti il tuo casco – scudo,
che volino nei cantucci pure le maschere,
che, ormai non gocciola più sangue dalla tua spada:
balsamo inebriante, nettare curativo.
Futuro sacro di un passato mai esistito.
 
Credevo, che infine saresti tornata a casa.
E trovandomi, avremmo detto prontamente:
sia pace, senza fraintendimento:
che lo sia finalmente!
Quel che posso vedere, sgretolante presente.
Raccolta di sogni, rintocco della campana.
 
Credevo che saresti arrivata.
Dalle braccia delle volute di nebbia
nella nostra mente. In noi stessi.
Nel martellamento monotono dei giorni.
Entri fradicia, battuta dalle piogge
eterne, e il tuo sorriso si spande 
come una presenza tangibile.