Petri György: I am here. You are there. (I am here. You are there in Italian)

Az első angollecke s egyszersmind bevezetés
az alapszerkezetbe: az én csak itt lehet,
a te csak ott. És most, honey, valóban:
én itt vagyok. You are there.
De most nem a szubtilisabbik én sajog,
nem a szemantika kénlehű kráterébe
mered Empedoklészként az az én,
aki itt maradt. Sajgás és meredés
(ha már így szóba került)
egészen más jellegű. Nem is igazi itt-ott ez.
Én itt vagyok, you’re elsewhere.
Csak egy kitüntetett
pont maradt. Kitűnő
ötlet volt az a félangolos távozás.
Sok minden
leegyszerűsödött, elmaradt.

S ezen a ponton szörnyű nyitottá
vilik, Sarah, my dear, a vers, amit éppen
írandó vagyok rólunk.
Negélyezzek édes emlékezést?
Vagy egy olyan „konkrétan-vastagon”-t:
„Az R. utca (házszám, emelet, ajtó),
ha beszélni tudna”-fajtát? Nem.
Utóbbit semmiképp sem. Ezt a
„hogy csináltuk kofferben, létrán, külön”
konfiguratikát más kollégáknak hagyom.
(És különben is – ha már… – hát hogy csináltuk?
Ahogy a többi tahó. Vagy ékesebben:
mint szokta pórral pórnő.)
– Vagy inkább egy „jellemző” olyat-amilyet-szoktam?
korhangulat, belterj (mindenki tudja, ki ki),
egyben évődőleges mélyke
a házasélet finomszerkezetéről
s a viszonyok jármáról? Hm?

Hagyjuk a francba. (Bár, ha negyven év
nem változtatott azon, hogy alap-
vetően színész vagy bohóc vagyok,
nem fog még egyszer ugyanannyi sem,
és ennyi idő nem is marad már erre.)
Amikor tavaly, két év után, újra találkoztunk,
váratlanul (barátaink kölcsönös
meglepetésnek szántak bennünket),
végig csak röhögcséltünk meg ámultunk egymásra
(a baráti házaspár értően mosolygott),
aztán villamosozunk a kórházparkszerű
budai éjszakában, aztán fogtunk
neked egy taxit. Kérdezted: Velem jössz?
Én válaszoltam: Minek? Te mosolyogva bólintottál.

I am here. You are there.
Néztem a távolodó
helyzetlámpák után.
Az első leckét tudom.
Most jön a lost forever.
De ehhez
már kevesebb idő elég.

La prima lezione d’ inglese, allo stesso tempo,
è anche l’introduzione nella struttura di base: l’io può stare solo qui,
il tu solo là. E adesso, honey, per davvero:
io sono qui. You are there.
Ma ora non è l’io più fragile che duole,
e quel io che è rimasto qui, non pietrifica lo sguardo
nel cratere puzzolento di zolfo della semantica,
come Empedocle. Il dolore cocente e l’irrigidimento
(visto che se ne parla)
è di tutt’altro carattere. Qua è là, non è neppure vero.
Io sono qui, you’re elsewhere
E’ rimasto solo un punto significante.
E’ stata un’ottima idea
eclissarsi  al’inglese. Molto cose
si son semplificate, sono venute a meno.

A questo punto, Sara, my dear,
diventa dannatamente  ovvia, la poesia,
che ho intenzione di scrivere su di noi.
Dovrei fingere dei dolci ricordi?
O qualcosa di “ concreto – considerevole”:
tipo la via R, ( numero civico, piano, porta )
se sapesse parlare: No.
Quest’ultimo, assolutamente no. Queste configurazioni
“come facevamo nella valigia, sulle scale, separatamente”
lascio agli altri colleghi
(D’altronde – se è per questo – com’è, che lo facevamo?
Come gli altri bifolchi. Con maggior magniloquenza:
come il contadino con la contadina.)
- O piuttosto uno “tipico” – prendilo com’è – come lo uso fare io?
l’umore, l’intensità (tutti lo sanno)
allo stesso tempo, l’intensa disputa
sul’essenza fragile del matrimonio
e il giogo dei rapporti, Mah!

Lasciamolo stare.(Tutto sommato,
quarant’anni non hanno cambiato niente
sul fatto che io sia un attore o un pagliaccio,
non lo faranno neanche altrettanti,
comunque di  tempo, per questo, non è rimasto tanto ).
Quando l’anno scorso, dopo due anni,
all’improvviso ci siamo incontrati, (i nostri amici
ci hanno destinati un l’altro, come una sorpresa reciproca),
per tutto il tempo abbiamo solo sghignazzato, stupiti uno del’altro.
(coppia di sposi, nostri amici, sorridevano  compiaciuti)
dopodiché gironzolammo col tram, nella notte di Budapest,
poi ti abbiamo preso un taxi. Mi domandasti:
Vieni con me? Ed io ti risposi: A che pro?
E tu, sorridendo, facesti un segno con la testa:

I am here. You are there.
Guardai dietro le luci di posizione
che si stavano allontanando.
La prima lezione la so.
Adesso segue il lost forever.
Ma per questo sarà
sufficiente meno tempo.