Petőfi Sándor: Szép napkeletnek

Szép napkeletnek
Viránya lelkem,
Örök tavasznap mosolyog le rá;
Mit csak a földre
Ejtett az isten,
Megterem rajta minden szép virág.

Csak egy hiányzott,
A hit virága,
A sírontúli életnek hite,
S ez is kikelt már,
Ez is virít már,
És ezt szerelmed ülteté ide.

Miről a büszke,
Az elbizott ész
Egy hangot sem bírt mondani nekem:
Megmagyarázta,
S mi könnyedén, azt
Édes szerelmed, kedves hitvesem!

Nem sötét a sír:
Szemünk vakul el,
Ha rátekintünk, fényességitől,
Mely oly szokatlan
Varázsözönnel
A másvilágból arcainkra dől.

Nem az enyészet
Rideg tanyája
A koporsó; de vidám sajka ez,
Amely velünk e
Szép életből egy
Még szebb élet partjára átevez.

Csak azt az egyet
Szeretném tudni:
Hol, merre terjed ez a másvilág?
És mily alakban
Jutunk majd innen
Ez ismeretlen másvilágba át?

Mint ágrul ágra
A csalogánypár,
Csillagrul csillagra szállunk, te s én?
Vagy mint két hattyu
Ringunk szelíden
Az örökkévalóság tengerén?

Krásneho vzchodu
mi nivou duša,
deň večnej jari usmieva sa jej;
čo upustil len
Boh na zem, každý
kvet zdarí sa v nej v kráse úplnej.

Chyboval jeden
len, viery kvietok,
tá záhrobného viera života:
i ten už vzklíčil,
už kvitne, a ten
to tvoje srdce zasadilo ta.

O čom hen pyšný,
trôfalý rozum
riecť nevedel mi ani slovíčka:
to vysvetlila
a ako snadno
mi tvoja láska, milá ženička!

Oj, nie je tmavým
hrob; zrak slepí nám,
keď pozreme naň, svetlo bujaré,
čo nezvyklou tak
vražbo-potopou
nám zo zásvetia splýva na tváre.

Nie zmaru pustou
je staňou rakev;
lež vľúdny člnok, z tohto krásneho
čo života sa
preplaví s nami
k nábrežiu žitia ešte krajšieho.

To len bych rád znal:
kde rozprestiera
sa onen druhý svet, nám neznámy,
a v akom tvare
ztad prejdeme raz
do neznámeho toho sveta my?

S parútky na sneť
jak slávičí pár,
na hviezdu s hviezdy polieceme snád,
či labute jak
dve budeme sa
na mori večná tíško kolembať?