Petőfi Sándor: Palác a chalupa (Palota és kunyhó in Slovak)

Miért vagy oly kevély, te palota?
Uradnak fényében kevélykedel?...
Azért van rajta gyémánt, hogy szive
Mezítelenségét takarja el.
Szakítsd le a cafrangokat,
Mit rá szolgája aggatott,
S nem ismersz isten munkájára,
Oly nyomorúság marad ott.

S hol vette gazdád ama kincseket,
Mik semmiből őt mindenné teszik?
Ott, hol a héja a kis madarat,
Mit szétszakít, melynek vérén hizik.
A héja vígan lakomáz,
S szomszéd bokornak fészkiben
Madárfiúk zokognak, várván
Anyjokra, mely meg nem jelen.

Fitogtasd csak, te gőgös palota,
Az orzott kincsek ragyogásait,
Ragyogj csak, ugysem ragyogsz már soká,
Meg vannak már számlálva napjaid.
S kivánom, hogy minél elébb
Láthassam omladékodat,
S hitvány lakóid összezúzott
Csontját az omladék alatt! - -

S te kis kunyhó a magas palota
Szomszédságában, mért szerénykedel?
Miért bújtál a lombos fák mögé,
Azért-e, hogy inséged födjed el?
Fogadj be, kis sötét szoba;
Nekem nem kell szép öltözet,
De szép szív... s a sötét szobákban
Találni fényes szíveket.

Szent a küszöb, melyen beléptem én,
Oh szent a szalmakunyhók küszöbe!
Mert itt születnek a nagyok, az ég
A megváltókat ide küldi be.
Kunyhóból jő mind, aki a
Világnak szenteli magát,
S a nép mégis mindenfelől csak
Megvetést és inséget lát.

Nem féljetek, szegény jó emberek,
Jön rátok is még boldogabb idő;
Ha mult s jelen nem a tiétek is,
Tiétek lesz a végtelen jövő. -
A földre hajtom térdemet
E szűk, de szent födél alatt:
Adjátok rám áldástokat, s én
Rátok adom áldásomat!

Čos’, palácu, tak chytrý do chlúby,
v pánovom nač’ sa pýšiš bleskotu?
Skvost preto na ňom diamantu, by
mu srdca prikryl špatnú nahotu.
Strž fáborce tie, nimiž ho
ovešal sluha čačane:
a nepoznáš viac diela Boha.
tam taká holoť zostane.

A kde vzal gazda tvoj tie poklady,
čo z ničoho ho robia všetkým? Tam,
kde jastrab vtáčka, ktor’ho znezrady
prepadne, skántri, tučiac ním sa sám.
Vták, vrah. sa hostí veselo.
a v susednom kre v hniezďatku
žalostia mladé, čakajúc, ach,
nedochodiacu na matku. —

A, chalúpka ty poblíž paláca,
čos’ taká skromná? Prečo ten tvoj zjav
v húsť košatých sa stromov zatráca,
snáď, bys’ v nej schovala svoj biedny stav?
Prijm’, iziebka ma temná; mne
o peknú nejde halenu,
sŕdc krásu chcem ... a v tmavých izbách
sú skvúce srdcia k nájdeniu.










Prah svätý, mímž som vstúpil, svätý, och,
je chalúp prah, tých strechy slamenej:
bo tu sa rodia velikáši, Boh
sem sosielava spasiteľov! Hej,
z chalupy vyjde každý, kto
sa vezme vykupovať svet:
a ľud preds’ zvšadiaľ pohŕdanie
len sebou, núdzu musí zrieť.

Však žiaden strach, i váš čas zasvitne.
chudoba poctivá! Keď včerajšok
a dnešok nie je aj váš: nezbytne
vám bez konca má patriť zajtrajšok. —
I na zem skloním koleno
pod nízkym, svätým krovom tým;
dajte mi požehnanie vaše,
a ja vám svoje udelím!