Petőfi Sándor: A magyar politikusokhoz

Lenézik a szegény költőket

Ez elbizott, kevély urak,

Kik a megyék s ország gyülésén

Fényes szerepet játszanak.

Pusztulj az útból, jó fiú, ki

Kopottan ballagsz ott gyalog,

Mert eltiportat ezen úr, ki

Hintón melletted elrobog.

Azért vannak tán olyan nagyra,

Hogy őket paripák viszik,

S mig a költő tengődik éhen,

Az ő szolgájok is hizik?

Vagy, ami még szebb, azt gondolják

Talán, hogy fontosabbak ők

Az emberiség mérlegén, mint

E haszontalan verselők?

Ti, kik úgy fölfuvalkodátok,

Tudjátok-e, mik vagytok ti?

Az apró napi események

Mulandó pásztortüzei.

Éjenként lát a vándor, amint

Föl-föllobogtok magasan,

S reggel felé a nagy tüzeknek

Már csak hideg, holt hamva van.

Hozzátok képest, mikor égtek,

A költők kicsiny csillagok,

E messze csillámló szikráknál

Százszor nagyobbak lángitok;

De hamvatokat is midőn már

A szellők régen elvivék,

A távolságban a kis csillag

Még akkoron is egyre ég.

Tanuljátok meg, mi a költő,

És bánjatok szépen vele,

Tanuljátok meg, hogy a költő

Az istenség szent levele,

Melyet leküld magas kegyében

Hozzátok, gyarló emberek,

Amelybe örök igazságit

Saját kezével írta meg.

S habár más nemzet föl se' venné

A költőket, ti magyarok,

Költőitek előtt, tinektek

Illő, hogy fejet hajtsatok.

Oh, a magyar költőknek vajmi

Nagy honfi-érdemök vagyon...

Szégyen, ha elfelejtettétek!

Még nincsen túl fél századon.

Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet

Apáink örökségiből

El nem rabolt még az enyészet,

Az ellenünk esküdt idő

Nyelvünk is veszendőben volt már,

Hozzája közel volt a vég,

Az országútra kitaszítva

Halálos bajban feküvék.

Kevély urak, e szent betegnek

Milyen segélyt nyujtottatok?

Ha hozzáléptetek, azért volt,

Hogy rajta egyet rugjatok!

Költők valának ápolói,

E rongyos, éhes emberek,

Ők ápolák s menték meg... és ti

Őket mégis lenézitek!

Pest, 1847. december