Petőfi Sándor: Tisa (A Tisza in Slovak)

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába'.

Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. -

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
"Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója."

Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

1847

Za súmraku letného a v tíši
zastal som nad zákrutami Tisy,
tam, kde malý Túr sa do nej vinie
jak dieťa na prsia materine.

Hladko, krotko tiekla rieka nemá
svojím korytom, čo brehov nemá,
nechcela, aby sa lúče slnka
potkli snáď, keď záhyb spraví vlnka.

Na hladine hladkej tancovali
lúče červené (to víly vari),
priam čuť bolo, jak im nôžky hrajú,
ako ostrôžky keď zaštrngajú.

Piesku žltý koberec sa dole
vinul podo mnou a mieril v pole,
kde skosenej mládze rady nízke
husto ležali jak riadky v knižke.

Tam za lúkou, v dôstojnosti nemej,
vysoký les; v ňom už šero drieme,
no súmrak naň hodil svoju hlaveň,
takže svieti ako krv a plameň.

Tamto zas, na druhom brehu Tisy,
rakyta a lieska bujneli si,
medzi nimi škárou uzulinkou
vidno v diaľke vežu nad dedinkou.

Ako šťastná rozpomienka mnohé
mráčky ružové šli po oblohe.
Cele z diaľky na mňa cez hmly horské
pozerali štíty marmarošské.

Ani šumu. Do slávnostnej tíše,
zahvízdal vše iba vtáčik z výše,
potom ďaleko kdes' mlyn si hučal,
no len tak, jak keby komár bzučal.

Za vodou, po náprotivnej lúke,
mladá sedliačka šla, s krhlou v ruke.
Pokým načierala, šľahla okom
ku mne; potom tašla rýchlym krokom.

Stál som, sťaby som mal nohy v zemi,
bez pohybu, mlčky, ako nemý.
Sladký závrat dušu moju blažil,
závrat od prírody večnej krásy.

Oj, príroda, slávna ty! Niet toho
jazyka, čo s tebou by sa mohol
pretekať! Si veľká! Čím viac mlčíš,
tým viac povieš ty, tým krajšie učíš.

Salaš stihol som až v nočnej chvíli.
Pokrm z ovocia tam pripravili
a sme s druhmi reči viedli dlho.
Raždie vedľa blkotalo tuho.

Rečí bolo; ja poď pokračovať:
„Chúďa Tisa! Nač jej ubližovať?
Bárs zle o nej vravíte, až beda,
je to najkrotkejšia rieka sveta.“

O pár dní, priam som sa zababušil,
v spánku strhnem sa: zvon nabok búšil.
„Voda ide! Voda!“ hlásia v zbore.
Podívam sa von a vidím more.

Ako šialenec, čo uvoľnil sa,
uháňala po rovine Tisa,
hate strhla, hrádze podomlela,
rvala, hučala, svet zhltnúť chcela!