Parti Nagy Lajos: A long coffee (Egy hosszú kávé in English)

Ma ősz van és vasárnap,
avarszag és dohányzom,
az asztalkán fajanszban
még gőzölög az égbolt,
egy öntöttvas fotelben
ülök a cifra balkon,
kavarva hosszú kávét,
míg végre lusta tükrén
eloszlik és bedrappul
mint kondenzált ökörnyál
a kedvem égi mása.
Pedig szép itt a Herbsttag,
ahogy körülkeríti,
mint birtokát a gazda
a parkot és a kertet,
hogy majd planíroz, ásat,
és télre házat épít
e zöldből és vörösből,
ahonnan úgy hiányzol,
hisz csak neked, ha egyszer,
ha egyszer még, neked csak,
valami házat, allét,
napórát lusta tűvel,
hová a hosszú árnyék
magát befűzni boldog,
s szakadt zakóm zsebébe
a forró őszi holdat
bevarrja éjszakára.

It’s fall today and Sunday,
a leafy smell, I’m smoking,
in earthenware beside me
the firmament is steaming,
in a wrought-iron armchair
I sit on the posh terrace
stirring a cup of weak coffee
while on its lazy mirror
hazes of cream, thawing sugar
in slow volutes of gossamer –
my mood’s celestial copy.
Fall is good here after all,
enclosing and prospecting,
like an owner on his lands,
the meadow and the garden,
what to level, where to dig
and the winter house to build
from these hazels and russets
where your absence hurts so much,
since it’s just for you, if once,
if once more, for you alone,
a country house with vistas,
a lazy sun-dial needle,
wherein the stretching shadows
will happily thread themselves,
and sew in, for the evening,
the glowing autumn moon
into my worn coat pocket.