(csendes utam)
Emlékezzünk ma élőkre és holtakra...
Ma emlékezzünk azokra,
kiket elsodort az égő áradat,
s húsukba mart
a jelen, és a semmivé tett jövő...
Iszapba zárt életük megfeneklett,
kezükben szétmállott a múlt.
Lábukat égő tályogok lepték;
húsukat rágta a hanyag kapzsiság,
mert a pénz volt az úr, az életük felett.
A piszkos játszmák hazugság
útjain kiömlött a közöny,
és mártírhalált halt az értelem.
Az érzelem kínjain csordult boldogság
szerelmet rejtő gyermeket
magába zárt - a könyörtelen iszap;
s az idő is rohanva menekült aznap.
Van-e még holnap a temetők ölén?
Van-e még remény a szívnek rejtekén?
A szemek hideg verítéket könnyeznek,
mint dérlepte ágakon az alkonyat,
mely égő sebeket szült a fákra;
házakra, virágra,
s a halott ablakok hangjára
- már nem hallgat senki.
Vérző utak csípős porába
dőlt bele a múlt fénylő kaszája,
és kiült a bánat a csonkolt házak,
vörösben izzó, dermedt falára.
Kezed a kezembe, szívem a szívedre,
szó a szánkra...
Emlékezzünk ma - a lélek szavára.
