Nagy László: Hölderlin vascipői

Fölszívni a téboly tápsóit, Virág,
fölszívni virág-koponyádba erőnek,
elindulni az Etnára, Virág,
a hamuhoz, ahol már nem a kard
ragyogása szép, de a példaadás,
ugrani fejjel a kráterbe, Virág:
megható nagy sors – már tapsolnak is
látván a tündércipőket a mélyből
kifújva, lávától naggyá szeretve,
csigasorok emelik tár-szekérre,
négy bölcs: tübingeni négyesfogat
húzza megizzadva, mert lépegetni
vulkántól vassá szeretett cipődben
ki tudna? Csak a szellemed, Virág.

L'engrais minéral de la folie, ô fleur, les pomper
dans ton crane de fleur, qu'ils s'y changent en force,
partir pour le sommet de l'Etna, ô fleur,
près de la cendre où ce n'est plus l'éclat
du sabre qui est beau, mais l'exemplaire ;
tête la première dans le cratère, ô fleur, sauter :
quel émouvant destin ! – applaudissent déjà
ceux qui aperçoivent, recrachées par les profondeurs
les souliers de fée que la lave amoureuse agrandit ;
tout un appareillage les place sur un fourgon
que quatre sages – un attelage de Tubingen –
trainent en soupirant ; comment marcher
chaussé de tes souliers tant aimés du volcan
qu'il en fit du fer ? Seul ton esprit, ô fleur.