Nagy László: Asszony-fejű felleg

Fölébredésem, didergésem

áhítozás nagy tüzü szeszre,

az ég is szedres remegésben

lángcirkuszt vár májusi naptól.

Áldott nap, süss ki – levél tapsol,

fölvisít a virágok szája,

zöld levű szárak édes kínban,

évgyűrükön át szakadásig

rostot feszít egy inger csigája.

Kisüt a nap arany világa.

Im, a teremtés álma dőzsöl,

szerelem int a fatetőről,

babonázó harangja bondul,

besüt a szívbe, szédít, megráz

mágneses viharnál vadabbul.

Igazért, szépért űző május,

az emberfia gyönyöréül

kijelölsz annyi lehetetlent,

hogy a képe belefehérül.

Mohóság áldott ideje, május,

törvényeden muszáj merengnem:

Az a győztes, ki mindig éhes,

éhem és szomjam ezeréves,

nagy szenvedélyben fölvirágzó.

Soha engem sors ne tarts jól – a

jóllakottak dögvészes partján

megfeketedik minden zászló,

ott fertőzést lehel a rózsa.

Nem gondolhatok a halálra.

Selymek és hajfürtök zenéje,

fülemüleszó, viráglárma,

engedem, hogy lelkem kisértse

izzadásra, dalra, gyönyörre.

S mindig hiába győzve, belátom,

új szükség minden aratásom.

Mégis, emberi sors ez, s szép is.

Megfogyva ifjuságban, húsban,

rajongok, szép jelü május van.

Erősödök a fénytől, a hangtól,

fönn a kék hazában és bennem

olajfavirágtól szagosan

asszony-fejű felleg barangol.

Vakne kulsande, drukken av lengsel,

kjenne sin loge danse i blodet;

også himmelen dirrar i purpur,

ventar eit flammesirkus av sola.

Skin, signande maisol. så blada

klappar i fryd, og blomemunnar

brest med salige pip på spente

stilkar, og årringars søte pine

stig som sevje og susande safter!

Sjå, skaparverket i festrus!

Lauvet lokkar lik kvinnekjærleik,

slår ein trollring omkring mitt hjarta —

lys, fløymande lys i virvel,

klang av sølv frå tusen små klokker

gjer meg yr som eit vårleg stormkast.

Mai, gåvene dine er sanne,

overveldande, unge, vene:

herleg er du i all din villskap.

Mennesket står der og stirrer andlaust.

Mai, mai, all hungers månad,

du har lært meg lovane dine:

siger gir du berre den svoltne.

Tusen år er min store tørste,

nå ei blømande flamme-rose!

Liv, å gi meg ein evig lengsel!

Matt er lyset på mette strender,

alle faner er grå og svarte,

jamvel rosa har giftig ange.

Det er lagnad verre enn døden.

Mi sjel dregst imot alt som lever -

knitrande silke og kvinnelokkar,

blomeduft og nattergal tonar,

sveittedropar og gledestårer!

Såleis er eg dømt til å sanke,

ingen siger er meg til nytte.

Likevel: dette er livet, min lagnad!

Ungdomsgløden er borte, men ennå

er eg ein svermar i vårens teikn.

Starkara enn i det store lyset,

ør av angen frå oljetreet

skodar eg opp imot blåe rømder:

Over meg skya med kvinne-hovud.