Nadányi Zoltán: A két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.
 
A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsímogatott,
nálam feledkezett.
 
És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.
 
És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.
 
A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

Tvoje oči su me najduže volele.
Kakva čudna ljubav.
Usne su ti neme bile, ali oči
još su pričale meni.
 
Ruke su ti hladne bile, ledne,
nisi se rukovala,
ali na meni zaboravljenim pogledom
još si me milovala.
 
Oko sebe si kao hladne zaštitnike
koplja zabadala,
ali iza surovih koplja si
mene promatrala.
 
I samo su gole oštrice ostale
kad si odlepršala,
ali očima sve si dala kad si me
još jednom pogledala.
 
Tvoje oči su me najduže volele,
još me vole i sad.
Tokom noći njihov zelenkasti sjaj
ugledam ponekad.