Nádasdy Ádám: Il violino del Signore (Az Úr hegedűje in Italian)

A zsidót, akit szerettem, az Úr adta mellém, de persze
nem azért, hogy megkönnyítse az életemet, hanem
inkább, hogy megnehezítse. Rátarti voltam, mi tagadás,
megérdemeltem. Tudtam pontosan, hogy az igazi életcél:
kiönteni a világra magamból, mint egy pici edényből, az
isteni szeretetet. Mert valahogy az Neki jobban tetszik,

ha mi egymásra öntögetjük ezt a finom szószt, mintha Ő
közvetlenül öntené ránk. (Talán az Ő edénye túl nagy, és
belefulladnánk, ha leöntene vele?) Szóval tudtam, hogy a
legszebb dolog szeretetet öntögetni, de úgy hittem,
énbelőlem nem kér senki, félresikerült vagyok, suta és
hamis, így inkább nem öntögetek. Teremtett volna jobbnak,
tisztábbnak, egyenesebbnek, tele szájjal hirdetném az Ő
nagyszerűségeit. De így?
 
Gőgös voltam. Mint a zenész, aki tudja, hogy tehetséges,
de játék helyett azt hangoztatja, hogy amíg nem kap neki
megfelelő hegedűt, addig nem is érdemes strapálnia magát.
Bezzeg – mondja – ha kapna egy Stradivarit, akkor minden
másképp lenne, akkor beindulna, mint a rakéta, izzana,
fűtene, hajtana; de így még gyakorolni se érdemes.
 
A zsidó, akit az Úrtól kaptam, nem volt egy Stradivari.
Szép volt és jólelkű, szeretett is, de nem volt igazi
mélysége, se magassága. Vagy talán csak én nem tudtam
kicsalni belőle. Húsz év után ki tudja megkülönböztetni a
hegedűst a hegedűtől? Mennyit rúgódoztam, mennyit
berzenkedtem ellene. Nem az volt a bajom, hogy zsidó,
ennek nem volt jelentősége (milyen butaságokat mondok:
annak mindig van jelentősége, ha valaki zsidó), szóval nem
ez zavart, hanem hogy férfi. Könyörögtem az Úrnak már
azelőtt is számtalanszor, hogy vegye le rólam ezt a jelet,
hagyjon futni, engedjen vissza a józan négynegyedes
ritmusba, a rendes kerékvágásos világba. De nem. Gőgös
zenészt hegedűvel büntet az Úr.
 
Fiatalok voltunk, éltünk szerelemben, szégyenben. Nem
bírtam sokáig: kamaszos ideáljaimat addigra oly sokáig
dédelgettem, hogy azoknak senki és semmi nem tudott
volna megfelelni. Szakítottam vele. Gyáván, a
buszmegállóban, másfél év után. Fölszálltam, ő meg ott
maradt a járdán és nézett a busz után tátott szájjal, csak
az ádámcsutkája járt le-föl. Mondom az Úrnak: „Uram, én
szégyellem ezt a dolgot, nyakamat megnyújtod, mint a
zsiráfét, orromat, mint az elefántét, patám kopog, mint a
zergéé, úgy bánsz velem, mint Nabukodonozorral, mindenki
látja, hogy szőrös vagyok, mindenki hallja, hogy állat
vagyok.” „Az is vagy”, mondja az Úr, „mert nem szereted a
zsidót, akit melléd adtam.” „De nem hozzám való, Uram”,
mondom őszinte sírással, „adj másikat.” Mire az Úr nevet,
kíméletesen nevet, nehogy a nevetésébe beledögöljek.
Ilyen hülyeséget mondani, hát ez jó!
 
Egy évig bírtam nélküle, öntögetés nélkül, nem szerettem
senkit, se szülőt, se gyereket. Mérhetetlen, szorgalmas
sivárságban éltem. Se előre, se hátra, se nyelni, se köpni.
Csak a szégyen. És rájöttem lassan, hogy így még sokkal
jobban szégyellem, hogy nem csinálom, mint ha csinálnám.
 
Aztán egy szürke napon a pesti Kossuth Lajos utcán
mentem, a Szép utca sarkán várni kellett a lámpánál,
fölbámultam a csúnya Hungarotex irodaházra (nemrég
modernizálták, most valamivel jobb), és egy villanásra
Jézust láttam a felhőkben. Nem esküszöm meg, hogy
képszerűen is ott volt, de megéreztem, hogy néz. Vagy
inkább, hogy lát. Vagy legalábbis hogy nem mindegy
neki,mit csinálok. Ha már a fejembe vettem, hogy
szeressem az embereket, mert ez az egyetlen, amihez
valódi tehetségem van, és ha igazán csak férfitársban tud
lehorgonyzódni ez a szeretet, hát menjek vissza, szeressem
azt, és rajta keresztül szülőt, gyereket, tanítványt, rendőrt.
Álltam a lámpánál, föltartott arccal, szitált a pára. Én buta,
azt hittem, az Úr már levette rólam a kezét, hogy már
szőrös Nabukodonozornak se vagyok jó.
 
Egy év alatt visszadolgoztam magam ahhoz, aki még
mindig szeretett. Megtanultan kicsinek lenni, mint a
cigányzenész, húzni, amit kell. Egyébként formailag nem
volt ő zsidó, az ünnepeket se nagyon tudta, templomba
se járt, körül se volt metélve. Mégis ízig-vérig az volt:
idegen, titkolózó, szeretetéhes, gyanakvó és öreg. Ötezer
éves volt.
 
Két éve temettük, el akart menni, és én végül már nem
tartottam vissza. Kérdem az Urat: „Mit akarsz még,
Uram, megint kilököd a csónakomat a tengerre?” Azt
mondja az Úr: „Te lökted ki, kilökted a zsidót a csónakodból
a tengerbe. Te akartál mozgást, sós szelet, nyíló
horizontot. Megkapod.” Mondom neki: „Uram, én nem
akartam, hogy meghaljon.” Feleli az Úr: „Ebben nem vagyok
olyan biztos. Eleged volt belőle. Belefáradtál. Nem volt ő
egy Stradivari, ugye? Sose szólt igazán szépen, sose volt
teljesen tökéletes.Te szebben akartál hegedülni, mi?
Primadonna vagy még mindig, önjelölt virtuóz.” Mondom
erre: „Uram, én nem akartam szabadságot. Tisztességgel
használtam a hegedűt húsz éven át, kimentemben és
bejöttömben, ébresztőnek ésaltatónak, vádnak és
vigasznak. Nem volt elég?”
 
Az Úr hallgat, és én belerúgok az ajtófélfába. Miért mindig
az enyém az utolsó szó?
 

L’ebreo, che amavo, me lo aveva affiancato il Signore,
ovviamente non per semplificarmi la vita, piuttosto per
rendermela più difficile. Ero vanitoso, non posso negare,
me lo son meritato. Sapevo esattamente, cosa era la vera
ragione della vita: riversare di me nel mondo, come da un
minuscolo recipiente, l’amore divino. Perché in qualche
modo, Lui gradisce di più se questa salsa fina siamo noi a
riversarci uno sull’altro, piuttosto, che ce la riversi Lui
direttamente. (Forse il Suo recipiente è troppo grande e
noi potremmo affogarci se Lui ce lo riversasse addosso?)
Quindi sapevo, che la cosa più bella è riversare l’amore,
ma pensavo, che dal, in me contenuto amore, non
volesse nessuno, sono fatto male, maldestro e falso, così
preferisco non riversare. M’avesse fatto migliore, più pulito,
più giusto, le Sue magnificenze griderei a più non posso.
Ma così?

Ero vanitoso. Come il musicista, ch’è conscio d’essere
talentuoso, ma invece di suonare ribatte, che finché non
riceve un violino a lui consono, non vale neppure la pena
di strapazzarsi. Invece – dice – se ricevesse uno Stradivari,
allora tutto sarebbe diverso, allora sì, che ingranerebbe,
come un razzo, ferverebbe, si riscalderebbe, si
prodigherebbe, ma così non vale nemmeno la pena
ad esercitarsi.
 
L’ebreo, che avevo ricevuto da Dio, non era uno Stradivari.
Era bello, di animo gentile, mi amava pure, ma non aveva
una vera profondità, né altezza. O forse, ero solo io, che
non era in grado di farle apparire. Dopo vent’anni chi può
distinguere il violinista dal violino? Sono stato recalcitrante,
quanta resistenza avevo opposto. Il fatto, che era ebreo
non mi dava fastidio, questo non aveva nessuna
importanza (sto dicendo delle stupidaggini: se qualcuno è
ebreo, ha sempre importanza), dunque non è questo, che
mi disturbava, ma ch’è un uomo. Avevo pregato Dio infinite
volte anche giá in passsato, che mi privasse di questo
segno, mi lasciasse correre, mi lasciasse tornare al ritmo
sobrio di quattro quarti, nel mondo della normalità ordinaria.
Ma no. Il violinista vanitoso il Signore punisce con violino.

Eravamo giovani, vivevamo nell’amore, nella vergogna.
Non avevo retto a lungo: i miei ideali adolescenziali avevo
coccolato così lungamente, che a quelli niente e nessuno
avrebbe potuto corrispondere. Avevo rotto con lui.
Vilmente, alla fermata dell’autobus, dopo un anno e mezzo.
Ho preso l’autobus, lui invece rimasto là e guardava dietro
l’autobus con la bocca spalancata, solo il suo pomo d’Adamo
andava su e giù. Dico al Signore: “Signore mio, io provo
vergogna per questo fatto, m’allunghi il collo, come quello
della giraffa, il naso, come quello dell’elefante, i miei zoccoli
ticchettano, come quelli del camoscio, mi tratti come
Nabucodonosor, vedono tutti, che son peloso, odono tutti,
che son un animale.” “Certo, che lo sei” dice il Signore,
perché non ami l’ebreo che t’avevo affiancato.” “Ma non è
adatto a me, Signore mio, dico col pianto sincero, “dammi
un altro.” Al cui, il Signore ride, ride con indulgenza, per
non farmi crepare dalla sua risata. “Dire delle sciocchezze
così, questa sì, ch’è bella!”
 
Avevo retto per un anno senza di lui, senza riversare
amore, non amavo nessuno, né genitore, né bambino.
Vivevo in una incommensurabile, laboriosa vacuità. Né
avanti, né indietro, né inghiottire, né sputare. Solo la
vergogna. E lentamente mi son reso conto, che non
facendolo mi vergogno ancor di più, di come se lo facessi.

Poi in una giornata grigia passavo per via Kossuth Lajos,
a Pest, all’angolo di via Szép c’era d’attendere al semaforo,
fissavo, su in alto il brutto edificio degli uffici di Hungarotex,
(hanno modernizzato di recente, ora è un po’ meglio) e per
un’istante intravidi Gesù nelle nuvole. Non voglio giurare,
che fosse presente fattivamente, ma percepivo, che mi
guarda, o piuttosto, che mi vede. Che perlomeno non gli
è indifferente ciò, che faccio. Se già mi son messo in testa
di amare gli uomini, perché questa è l’unica cosa per cui
ho del talento vero, e se quest’amore solo ad un compagno
maschile può ancorarmi, che ritorni dunque da lui, che ami
quello, e tramite lui il genitore, il bambino, l’alunno, il
poliziotto. Stavo fermo al semaforo, con il viso all’insù,
scendeva la foschia. Io stupido, che credevo, che il Signore
non prendesse più cura di me, che io non sia più buono
neppure per un peloso Nabucodonosor.
 
C’è voluto un anno per farmi riaccettare da colui, che
m’amava ancora. Avevo imparato a esser umile, come un
musicista zigano, suonare ciò, che è richiesto. D’altronde
formalmente lui non era ebreo, non conosceva neppure
le feste, non frequentava la chiesa, non era circonciso.
Eppure lo era sino al midollo: estraneo, misterioso,
affamato d’amore, sospettoso e vecchio. Aveva cinquemila
anni.
 
L’abbiamo sepolto due anni fa, voleva andarsene, ed io da
ultimo, non l’avevo trattenuto. Domando al Signore:
Signore, cosa vuoi ancora, vuoi spingere di nuovo la mia
barca sul mare? Dice il Signore: l’avevi spinta tu, l’avevi
spinto tu l’ebreo fuori dalla tua barca nel mare. Tu volevi
il movimento, vento salato, orizzonte aperto. L’avrai. ”
Gli dico: Signore mio, io non volevo, che morisse.” Risponde
il Signore: “Di questo non ne sono tanto sicuro, ne avevi
abbastanza di lui. T’eri stancato. Lui non era uno Stradivari,
nevvero? Non aveva mai suonato bene, non è stato mai
perfetto. Tu volevi suonare meglio, eh? Sei ancora sempre
una primadonna, un autocandidato virtuoso.” A cui io
rispondo: Signore mio, io non volevo la libertà. Per
vent’anni avevo usato con onore il violino, al mio uscire e
al mio rientro, come sveglia e come sonnifero, come accusa
e come consolazione. Non era sufficiente?
 
Il Signore tace, io tiro un calcio allo stipite della porta.
Perché è sempre mia l’ultima parola?