This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Nádas Péter: A book of memories Péter Nádas (Emlékiratok könyve in English)

Portre of Nádas Péter

Back to the translator

Emlékiratok könyve (Hungarian)

Szép, igen, szép volt.
Egymás mellett állt a két barát, nézték, és nézték a holdat.
Tőlük valamivel távolabb, puhán toccsantak egy őr léptei a nedves havon.
Látták az őrt, négy lépést tett a bódéja előtt, majd vissza ugyanennyit, és az őr látta őket.
Olyan különös volt az egész, tulajdonképpen el is felejtettem, hogy Melchior valamilyen baljósat akarna mondani.
Finoman a vállamra engedte a karját, s az arcát egyszerre három fény, a hold, a sárga utcai lámpák és a reflektorok világították, de mindez nem adott árnyékokat, mert ugyanakkor mindhárom fényforrás fénye visszaverődött a hóról is, mégse volt világos, inkább a sötét sokszínű derengése.
Egyszóval, elmegyek, mondta halkan, meg van szervezve, a kétharmada, tizenkétezer márka, ki van fizetve; másfél hete vár a megerősítő üzenetre.
Egy telefonra vár, és akkor el kell mennie sétálni, követni fogják, egy cigarettázó férfival kell találkoznia, aki majd elindul felé, tüzet kell kérnie tőle, mire a férfinak azt kell válaszolnia, hogy sajnos otthon felejtette az öngyújtóját, de szívesen segít.
Szerencse, hogy faképnél hagyott minket, mert mire a színházból hazarohant, telefonáltak és megtörtént.
Ezért kért tüzet attól a bolond fiútól is, úgy érezte, hogy valamit elrontott, hiszen nem volt semmiféle telefon, csak a feszültsége működött, és bizonyára megértem, nagyon nehéz fegyelmeznie magát ebben a várakozásban, így történt, ne haragudjak, ezért ütött.
Nem tudom, mikor vette el a vállamról a karját.
De miért éppen itt kell, suttogtam, menjünk innen, miért éppen itt.
Az őr nem jött közelebb, ám minden negyedik lépése után megállt és megnézett minket.
Még otthon vagyok, mondta a régi hangján.
Otthon, ismételtem a szót.
És ezt minden félelem nélkül mondja el nekem, de mégse akarta volna úgy, ahogyan eredetileg tervezte.
Nem szeretne szó nélkül elmenni.
Rajtam kívül senkitől nem búcsúzik el, semmit nem mozdít el a lakásában, a végrendeletét megírta, de hiszen úgyis mindent elkoboznak, vigyék, tehát inkább amolyan eszmei végrendelkezés, és arra kér, hogy csak az elutazása után vegyem magamhoz.
Talán elmegy még az édesanyjához, de neki se mondja el, jó lenne, ha vele tudnék menni, ha nem túl nagy megpróbáltatás, mert akkor könnyebben hallgatna minderről.
Három nap múlva fogják értesíteni a közelebbi részletekről, s akkor már semmire nem lesz idő.
Ezért mondja most.
Azt sem tudom, mikor fordultunk el egymástól, néztük a holdat, mondtam, semmilyen szempontból ne tartson tőlem.
Az elkövetkező három napon mindent úgy teszek, ahogyan kívánja, ahogyan jó.
Ezt kár volt mondanom, mert úgy hangzik, mintha valamilyen csöndes szemrehányás lenne.
Hallgattunk.
Mondtam, az idézet persze nem pontos, de Tacitus szerint a germánoknak van egy olyan hiedelmük, miszerint sorsdöntő vállalkozásaikra igen kedvező teliholdnál felkészülniök.
A barbárjai, mondta, és mindketten hangosan felnevettünk.
És akkor egy kölcsönösen félbemaradt mozdulatunkból megértettem, hogy miért éppen itt, miért a falnál, miért a fényben, miért az őr szeme láttára és hallótávolságon belül kellett mindezt elmondani; többé nem érhettünk egymáshoz.
Mondtam, akkor én most inkább kimegyek Schöneweidére.
Igen, ő is így gondolná jobbnak, majd telefonál.
Másnapra eltűnt a hó, derűs, kissé szeles, száraz napok következtek, éjszaka fagypont alá szállt a hőmérő higanyszála.
A Steffelbauer utcai ház első emeletén, Kühnerték lakásában ültem, minden ajtót nyitva hagytam, és képtelen terveket forgattam a fejemben.
A harmadik nap éjszakájának utolsó óráit együtt töltöttük, úgy ültünk a szobájában, mint valami váróteremben.
Se gyertyát, se villanyt nem gyújtottunk, néha ő szólt ki az egyik fotelból, néha én a másikból.
Hajnali fél négykor háromszor csöngetett a telefon, s a negyedik csöngetés előtt föl kellett vennie, nem volt szabad beleszólnia, s a megállapodáshoz híven, a másik oldalon tették le először.
Pontosan öt perc múltán egyetlen egyszer csöndült a telefon, s ez azt jelentette, hogy minden rendben van.
Felálltunk, fölvettük a kabátunkat, becsukta a lakást.
A kapualjban két ujjával csippentette fel a szemetesedény tetejét, hanyag mozdulattal ejtette bele a kulcsait.
Játszott a közös félelemmel.
Az Alexander téri pályaudvar üvegcsarnokában szálltunk föl a Königswusterhausenba tartó városi vonatra.
Amikor Schöneweidére értünk, megérintettem a könyökét, kiszálltam, nem néztem vissza az elhúzó szerelvény kocsijára.
Eichenwaldéig kellett utaznia.
A Liebermann utcai temetőben vártak rá, az E 8-as tranzit úton vitték, és a Helmstedt-Marienborni átkelőn egy leforrasztott koporsóban, exhumált hullára kiállított papírokkal zsilipelték át a határon.
Esett az eső.
Esténként színházba mentem, a platánok lehullott leveleinek tocsogós szőnyegén enyhén átnedvesedett a lakkcipőm talpa.
Az elhagyott lakásban halkan zümmögött az üres hűtőszekrény, s ha kinyitottam, mintha mi sem történt volna, készségesen világított.
A táviratban mindössze három szó állt, ami az én nyelvemen egyetlen szó.
Megérkeztem.
Másnap elutaztam Heiligendammba.
A rendőrségi felszólítást nem vettem komolyan, megvártam, míg lejár a tartózkodási engedélyem, vártam az utolsó napig.
És két év múltán egy kicsiny betűkkel teleírt nyári levelezőlapon tudatta, hogy megnősült, a nagyszülei sajnos már nem élnek, kislányuk másfél hónapos.
A képen az Atlanti-óceánt lehetett látni, semmi mást, csak a haragosan hullámzó vizet a látóhatárig, de a felirat szerint Arcachonnál készült a felvétel.
Verset régóta nem ír, jóval kevesebbet gondolkodik, bort szállít, kizárólag vörösbort, boldog, igaz, nem mosolyog olyan sokat.
És a másik még mindig egy idegen házban állt ezzel a híradással, hol a lap írott oldalát nézte, hol a képet.
Hogy akkor ilyen egyszerű.
Arra gondolt, hogy akkor ilyen egyszerű.
Ilyen egyszerű, igen, ilyen egyszerű volt minden.


Bookpage (from–to)Emlékiratok könyve, III. kötet, p. 327-331., Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994

A book of memories Péter Nádas (English)

Yes, it was very beautiful.
The two friends were standing next to each other and watched both the church and the moon.
A little farther away, a border guard's footsteps sloshed softly in the wet snow.
They saw the guard; he took four steps in front of his booth, then four steps back; and he noticed them, too.
The whole scene was so strange, I almost forgot Melchior might have something bad to tell me.
Very gently he lowered his arm onto my shoulder; his face was lit by three different lights: the moon, the yellow streetlamp, and the floodlight, but they cast no shadows, for all three sources of light were also reflected by the snow; and still, it wasn't light around us, there was only the glimmering of a many-colored darkness.
So I'm leaving, he said quietly, it's all arranged; two-thirds of the cost, twelve thousand marks, has already been paid; for ten days he'd been waiting for the confirming message.
He was waiting for a phone call, after which he'd have to go for a walk; he'll be followed, will meet a man smoking a cigarette who will be heading straight for him; he'll have to ask the man for a light, and the man will say he doesn't have his lighter on him, but he'll gladly help.
It was a good thing he left the theater in such a hurry; as soon as he got home he received the phone call and he did what he was supposed to do.
That's why he'd asked that crazy boy for a light, he thought he had botched something along the way; there was no phone call yet, it was only the tension that made him do it, I must understand; what with all that waiting, he had a hard time controlling himself, that's how it happened, I shouldn't be angry with him, that's why he hit me.
I don't know when he lifted his arm off my shoulder.
But why do we have to do this here? I whispered; let's get away from here; why here?
The guard didn't come closer, but after every four steps he stopped and looked at us.
I'm still at home, he said in his familiar old voice. Yes, at home, I repeated.
It wasn't that he was afraid to tell me any of it; he wouldn't want to do it as originally planned.
He wouldn't want to leave without a word of explanation.
He won't say goodbye to anyone else, won't remove anything from his apartment; he's written out a will, but they'll confiscate all his things, anyway, let them! so it was a kind of symbolic will, and he wants me to take it, but only after he's left.
Maybe he'd go to see his mother one more time, but he won't tell her either; it would be nice if I went with him-but not if it's too hard for me-because with me there it would be easier to keep quiet about all this.
He's supposed to get his last instructions three days from now, and by then he won't have time for anything.
That's why he was telling me these things now.
I don't quite know when we turned away from each other and looked only at the moon; I said he didn't need to be concerned about me.
In the next three days I would do whatever he wanted me to, whatever was for the best.
I shouldn't have said this, because it may have sounded like a quiet reproach.
We fell silent again.
Then I said, the quotation may not be exact, but according to Tacitus, Germanic people have this belief that fateful enterprises should be embarked upon under a full moon.
Those barbarians, he said, and we both laughed.
And then a tentative, quickly and mutually checked movement of ours made me understand why he had to tell me this here, at the Wall, in this light, within sight and earshot of the guard: we couldn't touch each other anymore.
I said I'd better go back to Schöneweide now.
He thought it was a good idea; he'd call me, he said.
By the following morning most of the snow had disappeared; dry, windy days followed, at night the mercury dropped below freezing.
I was sitting in the Kühnerts' apartment, on the second floor of the house on Steffelbauerstrasse; I left every door open and was mulling over all sorts of crazy plans.
The last hours of the third night we spent together; we sat up in his flat as in some waiting room.
We did not turn on the lamp or light a candle; now and again he said something from his armchair, now and then I did from mine.
At three-thirty in the morning the telephone rang three times; before the fourth ring he was to pick up the receiver but not say anything; according to the prearranged plan the person at the other end had to hang up first.
Exactly five minutes later there was a single ring and that meant that everything was all right.
We got up, put on our coats, he locked the flat.
In the lobby downstairs he picked up the trash-can lid and casually dropped in his keys.
He was still playing with the fear that gripped us both.
In the glass-enclosed Alexanderplatz station we took the city line that went out to Königswusterhausen.
When we got to Schöneweide I touched his elbow and got off; I didn't look back at the disappearing train.
He had to stay on till Eichenwalde.
They were waiting for him at the Liebermann Strasse cemetery, and from there he was taken, on Route E8, to the Helmstedt-Marienborn crossing, where, in a sealed casket, with documents certifying that the casket contained a disinterred body, he was shipped across the border.
It was raining.
In the evenings I'd walk to the theater; on the soppy carpet of fallen leaves the soles of my patent-leather shoes would soak through a little. In the abandoned apartment the refrigerator kept humming quietly; when I opened its door, the bulb lit up helpfully as if nothing had happened.
The telegram contained only three words, which in my language is a single word.
Arrived.
The next day I left for Heiligendamm.
I did not take the police warning seriously; I waited until my visa expired, until the very last day.
Two years later, in a picture postcard filled with tiny letters, he informed me that he was married, his grandparents had died, unfortunately; their little girl was a month and a half old.
The postcard showed the Atlantic Ocean and nothing else, only angry waves reaching all the way to a blank horizon; but according to the printed inscription the picture was taken at Arcachon.
He hadn't written a poem in a long time and was less given to deep thoughts; he was a wine supplier, dealing exclusively in red wine; he was happy, though he didn't smile as much anymore.
And the other one was standing, still in a strange house, with this news in his hand, looking now at the written side of the card, now at the picture.
So it was that simple.
That's what he was thinking, that it was that simple. That simple, yes, everything was that simple. 



Source of the quotationA book of memories Péter Nádas, p. 703-706., Cape, London, 1997

minimap