Martos Ferenc: A földnek szive

A földnek szive megdobbant s enyim

Is újra szól... Igaz, hogy régi dal,

De ékesítve szebb reményeim

Uj hajnalt hirdető sugárival.

Minden virágtul, minden pompájátul

Megfosztom újra szivem tavaszát,

S a szép jövendők édes zálogául —

Dalomba kötve — nyújtom neki át.

Vakság... de nem kívánok látni, nem.

Hisz' ez a vakság csupa fény, öröm.

Gyönyörtől reszket minden idegem,

S eltörpül minden régi gyönyöröm.

Alig hogy szárnyam újólag kibontám,

Egy légió tavasz bubája ront rám,

És megköt újra, mint még sohasem,

Az újjáébredt első szerelem.

Vigyázz, Madonnám! Érzem a tavaszt

S szerelmi lázban ég minden tagom.

Színlelt közöny már vissza nem riaszt

És gúnyos büszkeséged' kaczagom.

Te is csak lány vagy, édes, Éva lánya...

S a lánczokat már nem téphetni szét...

S a szenvedélyek fojtott óczeánja

Már-már mutatja vészes erejét...