Marno János: Dodó

Meghalt a Dodó. Elégették őt is,

akár a hugomat, közel tíz éve,

a nővérétől kaptam a hírt egy

kurta elektronikus levélben,

tegnap, hogy ment a Dodó a közértbe

bevásárolni a szokásosakat,

aztán kijövet az utcán hirtelen

összeroskadt, kész, infarktus, és vége.

Én meg itt állok a napon a vécébe

egy sámlin az ablakban, kisütött végre,

ágyékom nekinyomva a falnak,

lassan itt az ideje megint a harlekin

katicáknak és harlekin poloskáknak.

 

Poloskára éppen a papírjaim

közt bukkantam tegnap, késő éjjel,

kis híján felkiáltottam, hogy mit át nem

vészelnek ezek a büdös bogarak!

Papírzsebkendőbe csomagoltam

a rovart, s kihajítottam az éjbe,

ahol a fagy még tartotta magát.

A Dodóról mindig a domb ugrik be,

főleg a felső domb, amin egy ízben,

azt mondták, olyan vadul siklott le,

végighasalva  a szánkón,

hogy egyenesen a villanypózna

betonlábának ütközött a feje.

 

Nyolcévesen történhetett ez vele,

és megúszta, szinte sértetlenül,

most meg meghalt; mire gondolhatnék,

azt írtam válaszul a Cuninak,

a Dodó nővérének, hogy a Dodó

életem alappillére volt mindig.

Kérdés, hogy most hogyan tovább, holtan,

elégetve. Először a hugom és

rá tíz évvel a Dodó, a régi

Egyenlőség utca utcakölyke,

nem láttam őt vagy ötvenöt éve,

mi akadálya hát, hogy előbukjon

nekem újra – ha nem ások utána

az emlékezetemben szándékosan.

 

Ezt magamban gondoltam tovább,

mi minden állhat egy szándék útjában,

azon túl, hogy az ember szándékában

mi áll, amikor ugyanezt nemigen

tudja a fejéről sem. A levélben

minderről hallgattam, helyesen, hisz’

miért nehezítsem a Cuni szívét

a saját emlékezésem kínos

bonyodalmaival. A mi korunkban

már minden szív a saját terhére van.

Ezért hagy ki, ezért dobban kórosan

rosszkor, riasztó tónusban, máskor

mintha maga öltené vagy nyelné,

vagy nyelné és öltené a nyelvét

a szegycsonttól fölfelé a torokban.

S csak ezután jön a reszketés, mint ha

kemény fagyból érkezel meg egy jól

fűtött, aránylag békés helyiségbe.

 

Ezek mind reális elképzelések.

Megestek, majd elsimultak, mint a tó

vize nyáron, alkonyatidőben,

ahová soha nem tartott a Dodó

velem, sem a többi Száraz fiú,

bátyja és öccsei a Cuninak

valamennyien. Sajnálom, nem leszek

ott, írhattam volna, a temetésen,

itt lennem is (már nem a vécében),

és írnom, emberpróbáló kényszer,

kötelem, temérdek gyógyszert emészt fel,

cserében semmi alkohol, nikotin,

de még a fű sem, pedig az igazán

ártatlan mulatság, megfürödni

a füstjében, úszni benne az eget

kémlelve sötétülésében, s végül

meghemperegni a szürke pernyében.