Marno János: De profundis

Meglehet, könyörgőre fogom
még egyszer, előregörnyedve
némiképp, mint tettette amott
a fa, oldalra dőlve félig
és hanyatt vetődve, évre év,
az ég tudja, miféle halott
súlyok alatt. Formánkat állva
miért ne vághatnánk egyszer az
életben magunk is a földhöz
magunkat. Egy árva szó nélkül,
mint akit egy üres darabba
estefelé még beugrattak.
Mert végigaludtuk a napot,
nyakunkon bár a bukóablak.