Ladányi Mihály: Fekete madarak

Hidegen száll az isten sóhaja,
húzd összébb magadon kabátodat.
Figyeld, a búcsúzás szelíd dalát
zümmögöm kemény fogaim között.

Valaki lehajtott fejjel jön a túlsó part felől,
ahol mi nem jártunk semmikor semmiét.
Bokáján harmat-pánt feszül és
egyre közelebb hallom az énekét.

Fekete madarak rebbennek szemeinkben,
ahogy egymásra nézünk.
Ó, megfagytak az aranycsőrű madarak,
emlékeink hullái csak feküsznek,
kár hessegetni őket,
már nem találjuk az első csókok
elhullatott kék tollait.

Hidegen száll az isten sóhaja,
húzd összébb magadon a kabátodat és
isten veled, isten velem.
 

Il sospiro di Dio vola gelidamente,
stringiti addosso il cappotto strettamente.
Ascolta, il mite canto dell’addio, che
canterello tra  i miei denti induriti.

Dall’altro lato della riva, dove noi non siamo
mai stati, arriva qualcuno con la testa china.
Sulla caviglia stretta fascia per la rugiada,
da sempre più vicino sento la sua cantata.

Quando i nostri sguardi s’incrociano,
dai nostri occhi, uccelli neri prendono il volo.
Oh, si son congelati gli uccelli dai becchi dorati,
i cadaveri dei nostri ricordi stanno distesi,
inutile cercar’ a cacciarli via,
non ritroviamo più le disperse
piume azzurre, del primo bacio.

Il sospiro di Dio vola gelidamente,
stringiti addosso il tuo capotto strettamente,
e che Iddio sia con te, Iddio sia con me.