Ladányi Mihály: Epilógus

Nem lágyszavú költemények ezek,
estéktől sáros arcomból röppen fel csak a
kitépett tollú szél,
 
csak szemem zöld esőcseppje billeg
háztetők piszkos lapulevelein, melyek alól
penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák.
 
Vagyis nem hangulatos költemények ezek,
csökönyös, bezárt ajtók leginkább
lerontott házak téglarakásain.
 
Büntetőjogi felelősségem tudatában és
derékig belemártva már a halálba
és Archimédész törvénye szerint
 
halálból kiszorított életemmel
vonítom, nem költemények ezek, csak
csillagok kutyaláncon.

Ove pesme nisu slatkorečive,

samo sa mog od večeri okaljanog obraza prhne

vetar isčupanog perja,

samo zelena kap kiše moga oka se klima

na prljavim listovima lopuha krovova, ispod kojih

okna za provetravanje memljive snove sisaju.

Dakle ove pesme nisu vedre,

tvrdoglava, zatvorena vrata su uglavnom

na gomilama cigli srušenih kuća.

Svestan svoje krivičnopravne odgovornosti i

već do pojasa u smrt umočeno

i prema Arhimedovom zakonu

iz smrti istisnutim životom

vrištim, to nisu pesme, samo su

zvezde na uzdi.