Ladányi Mihály: Epilógus

Nem lágyszavú költemények ezek,
estéktől sáros arcomból röppen fel csak a
kitépett tollú szél,
 
csak szemem zöld esőcseppje billeg
háztetők piszkos lapulevelein, melyek alól
penészes álmokat szívnak ki a szellőzőaknák.
 
Vagyis nem hangulatos költemények ezek,
csökönyös, bezárt ajtók leginkább
lerontott házak téglarakásain.
 
Büntetőjogi felelősségem tudatában és
derékig belemártva már a halálba
és Archimédész törvénye szerint
 
halálból kiszorított életemmel
vonítom, nem költemények ezek, csak
csillagok kutyaláncon.

Queste non sono poesie di teneri parole,

vento con piume avulse volato via

dal mio viso fangoso delle sere,

sulle foglie sporche della lappola, solo la goccia

verde dalla pioggia del mio occhio tentenna, sotto

cui i pozzi di ventilazione suggono sogni ammuffiti.

Ossia, queste poesie non sono gradevoli,

sono più che altro testarde porte serrate,

sull’ammasso dei mattoni delle case abbattute.

Consapevole della responsabilità penale e

fino la vite immerso nella morte

e secondo la legge di Archimede

con la mia vita spostata dalla morte

urlo, queste non sono poesie,

sono solo stelle alla catena del cane.