Krúdy Gyula: Szindbád

Tehát akkoriban, amidőn Lubomirski György herceg vigyázott a podolini diákokra, és bivalybőr kesztyűs kezében kardmarkolatot tartott, amely markolaton pontosan láthatók voltak az akkori szentek képmásai – akkoriban, midőn Kacskó Róza jókedvvel, ambícióval és kis szerelemmel húzogatta Szindbád haját, valamint a vállára hajtotta a fejét, midőn e büntetést kiosztotta, volt egy fiú, aki a hittanban, ministrálásban és szentképek tiszteletében legelső volt, akit ezért vagy másért Gergely pápának hívtak a régi kolostor növendékei. Gergely pápa púpos fiúcska volt, és olyan finom arca, feje volt, mint a szent ostyának, amelyet hetenkint magához vett. – Szindbád bár gyakran megverte Gergely pápát, mégis barátságot szőtt vele, sőt egyszer délután, midőn éppen Róza ült a tanulóasztal mellett a Kacskó-házban, hogy Szindbád tanulmányaira felügyeljen – a púpos fiút meghívta magához. Bizonyosan azért, hogy dicsekedjen előtte Róza barátságával, Róza szép szemével és fehér kezével.
Gergely pápa látogatása így történt: Róza szótalan és komoly volt egész idő alatt, lenézőleg bánt a két fiúval, és sehogy sem akart Szindbád hajába kapni, amit azelőtt soha el nem mulasztott.
Majd ahelyett, hogy Szindbád vállára hajtotta volna a fejét, ahelyett hogy átkarolta volna nyakát, szinte durván ráförmedt:
– Csodálom, hogy a Lubomirski megtűr ilyen rossz diákot a kolostorban.
A púpos Gergely pápa tágra nyitotta fényes, lázas szemét, és szinte megbűvölve nézte Rózát fehér háziruhájában, hol meztelen karjain megfeszült az ujjas, és domború keblén a gyöngyházgombok csendesen emelkedtek.
De Róza csúfolódva a hátára ütött:
– Nini, ennek a fiúnak púpja van, mint a tevének.
Gergely pápa lesütötte a szemét, csendesen elpirult az arca, majd könnyes szemmel távozott az emeletről.
Azon az estén Szindbád valamely keserűséget érzett, amidőn Róza kedveskedve turkált a hajában, hamvas arcát vállára fektette, és erősen a vállába kapaszkodva, hintázta magát a széken. Folyton a púpos fiú könnybe borult tekintete látszott előtte, és ugyanezért komolyan a tanulásra adta magát, hogy Rózát ezzel is bosszantsa.
– Ugyan, mit szeret azon a békán? – kérdezte Róza ingerülten, midőn Szindbád le sem vette szemét a könyvről.
Kinyújtózkodott, felállott, és lustán az ablakhoz lépett. Az este – lágy, júniusi este – egy kis hegynek kanyarodó utcának meghatározhatatlan, zümmögő hangjait lopta lentről a szobába, a távoli hegyek felől eltünedező csillagocskák bukkantak fel, mint bújósdit játszó gyermekek.
– Tanuljon ezentúl a púpos békával – mondta későbben egészen elkomolyodva Róza. – Tanítsa latinra ő magát, ha annyira szereti.
Ez a fellegecske okozta, hogy Gergely pápával másnap délután fürödni ment a Poprádba Szindbád, mint akár a legjobb barátjával.
A Poprád ott kanyargott a régi kolostor alatt, és a gerendákból összerótt gátak között mélyen, csendesen és feketén vonult meg, mint egy tó vize: Künn, a folyó közepén vígan, játékosan, szinte kacagva szaladtak a habok, mintha a hegyek között utazó fuvarosoktól tanulták volna a jókedvű kocsikázást, fütyörészve, dalolgatva, iszogatva megtenni az utat egyik országból a másikba.
A fiúk természetesen a mély, csendes vízben fürödtek, kezükkel megkapaszkodva a gerendák vaskapcsaiban, lóbálták magukat a fenéktelen vízben.
A kis púpos teljes biztonságban érezte magát a nagyszerű és bátor Szindbád társaságában, sőt egyszerre diadalmasan és vígan így kiáltott fel:
– Hiszen a folyónak itt feneke van – szólt, és vékony lábait lefelé nyújtogatta. Tintás ujjaival elbocsátotta a vaskutyát, és hangtalanul elmerült a vízben. Szindbád csak furcsa púpját látta egy másodpercig a folyó felszíne alatt, aztán hosszadalmas csend lett a vízen, a tájon, a nagy hársfák alatt, mintha a kolostort bűvös vessző érintette volna, és az is meghalt volna nyomban, mint az ezeregyéjszakában.
Szindbád a partra ugrott, mintha rák csípte volna meg a lábát, a mozdulatlan vízre bámult, egy letört faággal megkavarta a vizet – aztán sebesen magára kapta ruháit. Szótlanul, összeszorított szájjal futni kezdett a fahíd irányába, amely mint egy nagy pók terpeszkedett hosszú lábaival a Poprád felett. Emberekkel találkozott útközben, akik fejcsóválva néztek a sápadtan futó kisfiú után, és Szindbád szinte Hallani vélte, amint a titokzatos Lubomirskit emlegetik.

So, back in the days when George Lubomirski watched over the progress of the pupils of Podolin, grasping the hilt of his sword in his buffalo skin gloves, a hilt on which representations of the currently popular saints were clearly to be seen – in the days when Róza Kacskó good humouredly, energetically and somewhat tenderly tugged Sindbad’s hair, then leaned her head upon his shoulder once the punishment had been duly administered, there was a boy who was second to none in his study of theology, of the sacraments and of the piety due to icons, who for one reason or other was referred to as Pope Gregory by the novices of the ancient monastery. Pope Gregory was a hunchbacked little boy with features as delicate as the holy wafer he received once a week. Though Sindbad often took the opportunity of punching Pope Gregory, he nevertheless made friends with him, and what’s more, one afternoon, just when Róza was due to be sitting at his desk at the Kacskós’, supervising his studies, he invited the little hunchback up. It could only have been to show off Róza, to demonstrate her friendship, her lovely eyes and fair hands.
This is how the visit of Pope Gregory went: Róza remained serious and silent the whole time, behaved condescendingly to both boys and was not at all willing to tug Sindbad’s hair, though she had never wasted an opportunity to do so in the past.
And far from resting her head on Sindbad’s shoulders, or putting her arms about his neck, she railed at him violently:
‘I wonder that Lubomirski tolerates such a hopeless student at the monastery!’
Poor hunchbacked Pope Gregory gawped as if bewitched by the sight of the jerkin tightening on Róza’s naked arms and the pearly buttons heaving silently on her rounded bosom. But Róza mocked him and slapped him on the back, crying.
‘Just look at this boy. He has a hump like a camel.’
Pope Gregory blinked, his face quietly reddened and he left the upper floor with tears in his eyes.
Sindbad felt a certain bitterness that evening when Roza affectionately rumpled his hair, laid her ashen face against his, grasped his shoulder firmly and swung on the chair. He kept seeing the hunchback’s tearful face and concentrated as firmly as he could on his studies, if only to annoy Roza.
‘Really, what do you see in that toad? Roza asked, annoyed when Sindbad refused to take his eyes from the book.
He stretched, stood up and stepped lazily over to the window. The evening – a mild June evening – brought to his ear the mingled noises of travellers on the road snaking up the little hill and the first stars were peering over the distant mountains like children at hide and seek.
‘From now on you can study with the hunchbacked toad,’ said Roza later, quite solemnly. ‘Teach yourself Latin, if you like him so much.
This mild cloud was the reason that Sindbad went bathing with Pope Gregory in the River Poprad the following afternoon, behaving as if they were the best of friends.
The Poprad wound between timber barriers under the ancient monastery, dark and silent as a lake. Further out, in the middle of the current, the waves danced and frothed as merrily as if they had learned the art of cheerful travelling from merchants trafficking up and down the hills, whistling, singing, tippling their way from country to country.
Naturally the boys bathed in the deep still water, holding on to the iron staples in the timber, dangling their legs in the bottomless pool,
The little hunchback felt absolutely safe in -the company of the brave and admirable Sindbad: not content with that, he suddenly gave a triumphant cry:
‘Hey, I can feel the river bed here!’
He extended his thin legs. His inky fingers let go of the metal bar and the water silently closed over him. For a brief second Sindbad could still see the curious hump on his back under the surface of the river, then the water, the shore and the tall limes nearby grew unaccountably quiet as if the monastery had touched them with a magic wand and they had died on the spot, as in The Thousand and One Nights.
Sindbad leapt out of the water as if a crab had pinched him. He stared at the unmoving water and stirred it with a broken branch, then quickly snatched up his clothes. Tightlipped and silent, he started to run towards the wooden bridge that straddled the Poprad like a great long legged spider. He brushed against people who shook their heads at the pale little boy in full flight, and Sindbad seemed to hear them muttering the name of the mysterious Lubomirski.